Valahogy mára kitisztult előttem egy dolog: valamit kigondolok az agyamban…
Ez a kedvenc napocska gifem. Egyszerűen imádom:
Szép idő van, csodáááááááááááás, ezer ágra napsütés, a gyümölcsfák virágaikat ontják, az aranyeső bokor csodálatos sárga színével szinte kiabál felénk:
NÉZZÉTEK, ITT A TAVASZ!
Nekem is részt kell vennem ebben a tavasz táncban valahogyan! Belső késztetés, hogy én is a saját eszközeimmel hírül adjam: itt a Tavasz. Ez egyébként az egyik versem cím is! Nem beszélve arról, hogy rohamléptekben nyakunkon a nyár!
Lacinak szólok, hogy hozza az ütés- és vízálló fényképező gépét, amelyet egyenesen Londonból hozott a drága egy szem fiunk, Dániel apjának.
Rendben. Meg próbálom a lehetetlent: valamit kihozni magamból (meg a fejemből!) – látványilag. Smink után nyúlok, amelynek darabjai különböző helyeken találhatók, s ami kellene, se égen, se földön. Nem baj, megszoktam.
Akkor a cuccokat is felveszem, a fekete, elasztikus kis gatyeszkát, a ciklámen, csillogó melltartót. Utóbbit nemrégen kaptam egy barátomtól. (Át kellett volna egy kicsit szabnom, de nem szántam rá fél órát, pedig egy melltartónál nem árt, ha passzol a mell formájához, nem pedig lenyomja!) Ezen darabot soha fel nem venném egyébként, de a videókészítés alkalmából igen. Annyira bolondos és lehetetlen, mint amilyen én vagyok. Na, és a kalap! A kalap maga a manna!
Tehát a szerkóm harsogó színvilága tökéletesen összhangban van a természettel.
Jó kedvem van, ahogy egy videókészítésnél és a témát illetően szinte eleve „kötelező” is. Sápítozást nem örökítünk meg – aranyszabály! Ám Laci gépe valahogy bemondta az unalmast. Várok türelmesen, mert tudom, nem egyszerű az élet! De a mosoly egyre jobban hervad le az arcomról.
Többször neki futunk, ám tökéletesen sikertelenül.
Húsz perces erőlködés után azt mondja a párom:
- Majd megcsináljuk máskor!
Biztos ismertek már annyira, hogy ez annyi, mintha egy vödör sz@rral leöntöttek volna:
- Nem, MOST!
- Átmegyek boszorkányba:
És villámokat szórva magam körül, átvágtáztam négy szomszéddal arrébb, a kéglinkbe a mobilomért. Ekkor már mosoly még csak egyetlen arcredőmben sem bujkált!
Ám kitűztem egy célt. Nem futamodhattam meg!
S mire lencse elé állhattam, a jókedv is csak foszlányokban volt megtalálható.
Most pontokba szedem, mi mindennek kellett volna eltántorítania a videó készítésétől annak ellenére, hogy egy belső hang rám parancsolt: videóval „köszönteni a tavaszt”. (Az ukász színes képekben fogalmazódott meg bennem, mint mindig.)
- Három kilóval több vagyok a legalább négy hónapos csoki kúra miatt (nem térek ki, mi ez a csoki kúra). Ez egy „nyomós” indok, hiszen mint minden nő, hiú vagyok, ráadásul hiú oroszlán.
- Mit szólnak mások, hogy meghibbantam, ilyen dagadtan, fél-pucéran flangálok kamera előtt?
- Át kellett volna egy kicsit variálnom a melltartóm, de már nem volt rá idő.
- Laci gépe bemondta az unalmast.
- Elment teljesen a kedvem az egésztől.
Viszont ha nem teszem meg, megkaptam volna a belső hangomtól:
UGYE, HOGY sokkal rosszabb lenne így, MEGFUTAMODVA!
Az erő legyen veletek is!
Na, és amolyan Megré felügyelősen még visszanézek az ajtóból. Így festettem tavaly, amikor még nem voltam hízott liba:
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
