(A beköszöntő képhez csak annyit: mind a ketten augusztusi, oroszlán csillagzat alatt született egyedek vagyunk.)

Gyönyörű idő van. Száz ágra süt a nap! Tavasz van (2015. november 12.). A lelkemben is. Tele vagyok energiával. Azt sem tudom, mit kezdjek ennyivel. Szinte vibrál a testem a sok energiától. Olyan vagyok, mint egy kifeszített nyíl.

Laci ezt érzi, tudja, érzékeli. Tehát akcióba lendül. Épp egy nagytakarítási láz tört rám, ami ritka, mint a fehér holló. Sosem határozom el, hogy mikor kezdek bele ilyen reménytelen vállalkozásba, mert az már „muszáj” lenne.

Egyszer csak előáll a farbával:
– Miért kellett pont azt a három tányért elvinni Éva néniékhez?

(Az érthetőség kedvéért: Éva néni és Kati néni  – mindkettő a 90 évet súrolja, sőt, Kati néni már a 91-et is betöltötte idén – a volt, arany anyósomnak az unoka testvérei. Együtt élnek, és időnként, pláne, hogy egy kicsit lerobbantak, elmegyek, és összepofozom őket. A tányérokat meg azért vittem el, hogy a mikróba azokat be tudják tenni.)

– Mert van nekünk ötven, s nekem tök mindegy, hogy melyik hármat viszem. Teljesen mindegy, de ha neked az olyan fontos, akkor visszacserélem jövő héten, mikor megyek megint. Semmiből sem áll.

MEGVOLT az alaptéma: három tányért az ötvenből elvittem. Ez viszont dráma neki. Én mondom, visszacserélem. De az neki nem felelt meg megoldásként. Neki fontos volt, hogy az alkalmat kihasználja: „áramlopásra”.

– Meg fogod bánni! – üvöltöm magamból kikelve, miközben a felmosó szerkentyűvel hadonásztam. – Buzi, mocskos disznó! – s egyre hangosabban, kétségbeesettebben szidtam Lacit. Még símán lepatkányoztam is.

– Már megint az energiáimra startol ez a fafej! -, süvöltök ki a konyha ablakon, miközben éppen az ablak feletti pókhálóval hadakoztam teljes erő-bedobással.

Valószínűleg az önkéntes pókhálótlanítás teljes feleslegessége árasztotta el szívemet, mert mérhetetlen kétségbeesés kapott el.

Laci áttette a helyőrségét a fürdőszoba-vécé irányába. Utána rohantam, és ahogy trónolt a vécén, belehadonásztam a kopasz fejébe, és üvöltöttem:
– Rohandtul meg fogod bánni, hogy ilyen szemét állat vagy velem! Hát a tárgyak fontosabbak nálam? Nem beszélve arról, hogy teljesen vissza lehet rendezni az eredeti állapotba mindent.

Nem érdekelt, hogy ki hallja, ki nem, persze Varga Laci most épp itthon volt, amikor egyébként hosszú hetekre külfőldre megy kamionozni. Most viszont teljesen józan volt, tehát mindent hallott. Két nappal ezelőtt bezzeg delirium trémensz állapotban leledzett. (Természetesen egy kicsit túlzok, de mint mondtam, megtehetem!) Ez már így szokott lenni!

Ám Laci ezzel nem elégedett meg, hogy mindent visszarendezek. Csak mondta a magáét, hogy én milyen egy lehetetlen figura vagyok.
– Ketten lakunk itt, és ketten szoktunk ebédelni mindig ugyanabból a tányérbról, abból csak az a kettő volt. A többiekből van tíz.
– Nem is tudtam. Most már legalább tudom -, kiáltok fentről torkom szakadtából, mert közben az emeleten  volt valami sürgős elintéznivalóm.

A problémám főleg abból eredt, hogy nem akarja meghallani az én szempontomat. Szinte habzott a szám a dühtől, a férjem semmit nem értett az egészből. Ő csak ismételgeti: nem vagyok normális alak, és csak mondja a magáét, hogy milyen lehetetlen nő vagyok. Már ötödszörre kérdezte meg:
– Hogy tehettél ilyet? Nem tudom felfogni, hogy miért kellett a felső tányérokból vinni, amikor vihettél volna a legalsókból is. – „Értitek Ti ezt? Hát nem mindegy?” – gondoltam magamban. – Én megszoktam, hogy azokból a sok szögletű fehér tányérokból eszünk.
– Nem figyeltem meg, hogy ez rituáré nálunk. És különben is már elmondtam, hogy nekem tök mindegy, hogy miből eszünk. Tőlem csajkából is ehetnénk. De jövő héten megint megyek hozzájuk, és visszacserélem, hogy megnyugodjál.

– Nem, nem kell -, hepciáskodik Laci. – Ha visszahozod is azokat, már nem kellenek. Azok személyes tárgyak!
– Micsodaaaa? -, vontam fel szemöldökömet, mint az a drága Rózsa Sándor. – Neeeeem kell? És Te ezt mondod? Ha ennyire nem fontos, akkor miért veszed el az alkotó energiámat, te energiavámpír? -, üvöltök magamból kikelve. Látom, mire megy ki a játék. – Te, hülye f@szkalap! – Bocs, ez az egyik kedvenc szavamjárása, de van még ennél cifrább is a repertoáromból. – Primitív vagy, az a baj! Nincs benned semmi nagyvonalúság. Kicsinyes, pitiáner, szemétláda.

– Szegény Varga, azt hallja, hogy üvöltözünk -, mondja Laci.
– És az bezzeg számít, de hogy engem halomra gyilkolsz? Az smafu! Szegény Varga, ki a szöszt érdekel?

Újabb támadásra indult Laci, még a maradék energiám is kellett neki.
– Teljesen kisebbségben tartasz, mert érzem, hogy én lejjebb vagyok, proli vagyok, te meg művész emberként lenézel engem.

Ekkor már fent röhögök kínomban az emeleten. – Mert te nem ragaszkodsz a tárgyakhoz. Neked nem számít semmi. Mindent összetörsz magad körül -, védi az igazát Laci.

Egy idő után már nem is szóltam semmit sem, mert teljesen kiüresedtem, kongtam a méregtől.
Bementem a fürdőszobába, a rongyot kimosni. És onnan kezdtem újult erővel kiabálni:
– Te mondod, hogy mi a logikus? Hogy mi a fontos? Hát az nem fontos, hogy energiám maradjon a takarításra? Mind elveszed, hogy egy picurka se maradjon meg? Na, ez aztán férfi logika.

– Jól van igazad van. Gyere, béküljünk!
– Most már mindegy. Cseszd meg!
– Sosem ismered el, hogy igazam van?
– Egy gyilkosnak ismerjem el? Sohaaaaaaaaaaaaaaaaa! – és skeráztam megint fel az emeletre, és egy hatalmas lóf@szt mutattam fentről a lépcsőről.
– Tudod, hogy szeretlek!
– Egy élő halottat???? – süvítettem, de közben röhögtem.
– Gyere, béküljünk ki! -, ugye tudjátok, mit jelent ez?
– Még tetézed a bajt, hogy hullagyalázó is akarsz lenni?

Kint ragyog a nap, a madarak fejüket csóválva kapaszkodnak a kopasz ágakban, és azt gondolják magukban:
Simonék megint megőrültek!

U.i.: a fehér csoki ott várt a falépcső lejárón…

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!