Egy nap lazán felskiccelve

A szobám ablakából ezt látom reggel (Manci nem mindig ül ott egyébként):

– Hol voltál?
– A mezőn -, válaszoltam, miután órákra eltüntem a látóhatárról a kutyáimmal.
– Amikor annyi mindent meg kéne csinálni? -, hördült fel férjem, a naiv ember.
– Igen. Pontosan azért!

A szántóföldeken, a mezőn mindenkinek annyi tere van, amennyit csak akar! A nagy terek szerelmese vagyok!

– Nem is mosogatsz el? -, kérdezte Laci, miután isteni ebéd után felcammogtam a törzshelyemre, a szobámba. Feszegeti határait. Ez állítólag nem az én szobám, hanem az övé is. Ezt ne higgyétek el, szemen szedett hazugság!

– Nem. Valami eszembe jutott. Előbb megírom, legfeljebb utána. – De ez nem hangzott túl bíztatóan számára.
– Én mosogassak el?
– Nem tudom.
– Nehéz együttélni az ilyen művész emberrel, mint amilyen te vagy.

Majd pár perccel később, amikor nagyon csendben vagyok itt, fent az emeleten:
– Mi jutott az eszedbe? Nehogy valamit írj az én ismerőseimről! – hallom, kapkodja a levegőt a turbóztatástól.
– Azokról a végtelen unalmas Jánosokról és Bárisnyákról? Leírom a nevüket és rögtön el kezdek ásítozni! Nyugodj meg, nem! – mindezt fentről üvöltöm magamból kikelve, mivel nem hagy engem békén Laci, mikor magamban akarok lenni. Ettől szoktam egy kicsit begőzölni.

Ilyen és ehhez hasonló kreativitás tombol bennem időről időre:

Ha elmegy hazulról, mert kocsmázik – ilyen szempontból rossz, hogy nem gyakrabban -, vagy a vasárnapi ájtatosságra megy, akkor ki szoktam virágozni. Abban az egy órában akarom az összes kreativitásomat megoldani.

Hirtelen felfordítom a házat, előhúzom azokat a ruháimat, anyagaimat, amelyekben látok fantáziát. Felhangosítom a zenét tökig. A kutyáim rémülten néznek rám. Csöpi vezényletével végül kivonulnak a kertbe. Macskáim fent, az emelet védelmében élik túl a forrdalalmi pillanatokat. Mire haza érkezik a párom, addigra már akkora kupi, de akkora!

Megjön a vár ura:
– Nem arról volt szó, hogy rendet raksz, mire haza érek?
– Meg kell hogy értsél, kevés az az egy óra, hogy teljesen kiélvezzem a szabadság minden ízét. Majd ebéd után…

A teljes szabadság szimbólumai a végtelenbe tűnő országút, a szántó földek, a víz, a holdas ég például:

Vannak kedvenc csemegéim, ezek közé tarozik a mazsola. Csak az a probléma, ha elkezdem, nem tudom abbahagyni. Ugyanez érvényes a többire is, mint péládul a tábla csokira – különösen, ha fehér vagy négerbarna, vagy kakaó színű, ha lágy, vagy kemény, mint a kőszikla -, akkor keresztet lehet vetni rá.

Végül párom úgy oldotta meg a mazsola problémát, hogy eltette a szokásos helyéről. Oké -, gondoltam én. Ismerem az esze járását, eldugta valamelyik szekrény mélyére. És persze, hogy megtalálom – miután már legalább a negyedik ajtót nyitottam ki -, és boldogan rágcsálom, miközben nektek írok. Hiába, már megszoktam, hogy a boldogság minden apró falatáért meg kell harcolnom. Ám, ha sikerül megszereznem, milyen elégedett is vagyok!

Abszolúte rossz időzítés:

– Anyuci, adjál zoknit. – Figyelitek, ha valami kérése van felém, milyen vajpuha tud lenni az úr?
– Nem adok.
– Miért nem?
– Mert keresek valamit, és ilyenkor irtó ideges vagyok!

(Érdekes, most, hogy leírtam ezt a jelenetet, már nem is tűnik olyan murisnak. Mindegy, már leírtam. Végleges!)

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!