Ennyi?
…avagy a feszülő gyolcsruha

Érezte, nem lesz jó vége, egész nap feszült a lelke, mint amikor a ruhát felcsipeszelik egy ködös hajnalon, hogy majd csak kisüt a nap.
Talán az volt a legfőbb baja, hogy nem született meg benne a mondat. Elvetélt!
S a nap nem sütött ki, feltámadt a szél, metsző hideg keletkezett. A gyolcs ruha – mely, mint tudjuk, légies – fehér volt és mégis feszes. A nő mellének súlyát őrizte féltőn, ahol a honalj védelmében a nem létező ráncok dacoltak egymással, veszekedtek, mint a girhes vénasszonyok.

És a bánat járta át a nőt, mert nem így gondolta. Tulajdonképpen egészen másképpen gondolta, hogy milyen az élet. Ő azt hitte, hogy az emberek beszélgetnek egymással egész életükben… Majd, miután abbahagyják eme tevékenységet, megint, teljes bevetéssel beszélgetnek egymással.
Egyeztetnek. Eszmét, rögeszmét és téveszmét.

De nem így van. Tudjuk. Mindannyian fa kalickában ücsörögnek. A papagájoktól elveszik a kalickáikat, mert megirigyelték azokat. Persze, a színes madaraknak milyen jó dolguk van. Csak magukban csiripelnek, a gazdik etetik őket, s ezzel hízlalják a trottyos seggüket. Majd este letakarják kedvenceiket színes kendővel, hogy fogják be a csőrüket.

A nő nem értette – mire felnőtt. (Jó, még ezen kívül is volt bőven, amit nem értett!) Gerekkorában – ha bújócskát játszott a többiekkel – úgy elbújt, hogy maga sem találta saját magát. Annyira rettegett, hogy rá bukkannak a társai az öltöző szekrényben! Ebből élet-halál kérdést csinált, hogy tényleg ne találják meg. Inkább kiszökött az iskola épületéből, és engedély nélkül haza ment kabát, kendő nélkül télvíz idején, hogy még véletlenül se találják meg.

Mint szőnyegbombázás idején, még egy papagájos képet elpottyantok nektek, annyira édi!

Édesanyja nézett rá, barátságosan csillogott értelmes szemüvege. Megsimogatta kislánya deres haját, tanulmányozta lányának piros orrát, melyből igazából könnyek folytak – folyékony, áttetsző láva. Igen, tudta, mi zajlik a kis csitri lelkében, mert ő – mint érett őszibarack, mely csodálatos, zamatos élmény anyagokat ígért így, ránézésre is -, már egy előre vetített filmben volt ígéretes főszereplő.

Leánykája, ki lehetett akkor másodikos általános, még statiszta szerepeket vállalhatott csak. Maximum kiment vagy bejött egy törött bögre fülével. Gyakorlatilag átsuhant. Azonban rögtön le kellett feküdnie, mivel már elmúlt este kilenc óra. Tehát nem élvezhette ki a töredékes jelenet torpedó mivoltát.

Ez a nő – mandula szemekkel -, aki mára felnőtt, csak egy a sok közül, és hiába is szeretné, hogy megtalálják. Az átsuhanás fekete öves nagymesteri fokozatát szerezte be. Ez is valami! Senki rá nem ront azonban, senki rá nem nyitja a kalicka ajtaját. Ő párás szemmel, elsírt százas zsebkendők garmadával körbe bástyázva mered a semmibe.

És ezt kérdezi: ENNYI?

Bár igazából ez a videó nem illik ebbe a szösszenetbe, ám az élet is tele van mindenféle kurlflival (van ilyen szó?), tehát aki akarja megnézi. Biztatásképpen csak annyit: rövid:

Megszülte e kis szösszenetet otthon – a Hollandiában megvásárolt kis, összecsukható pecás széken -, miközben nem vett igénybe semmilyen orvosi segítséget: Simon Mara (a drága nő!)

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!

És ha barangolni akarsz blogom lankáin, itt megteheted!

Várlak szeretettel!