Hihetetlen
Egyik reggel felébredtem – általában így kezdem reggel -, sütött a nap, és kemény elhatározásra jutottam. Megyek a Stratfordi bazi nagy bevásárló központba. Már a metrón zümmögtek valamit, hogy a CCTV működésére számítson mindenki, aki ide iparkodik.
(Town bridge éjszaka. Bár semmi köze az íráshoz, de akkora hangulata van! Itt, a hídnál láttunk rókát a fiamékkal, miközben vadul kerestünk egy bizonyos éttermet valamelyik hangulatos utcában, a Temse mellett. Szegény róka, mit keresett a városban?)
Kiderült, hogy a CCTV (fonetikus kiejtése: sziszi-tivi) mindent felvesz, rögzít: ahogy suhansz a mozgó lépcsőn, mennyire szexisen veszed a kanyart, milyen flegma testtartásban utazol a liften. Igen, már a liften belül sincsenek titkok. Látnak bennünket figyelő szemek.
Tévé sztár lettem! Istenem! Mit kell megélnem!
Kénytelen vagyok elmenni fodrászhoz és kozmetikushoz, hogy kellő szépségemben pompázhassak. Egy tévé sztárnak érzem magam. Igen, nem hiába érkeztem Londonba, hogy minden léptemet dokumentálják. Majd betonba öntsék lábam nyomát, és rá írják:
Itt járt Simon Mara
Mint tudjátok, visszahúzódó, szerény ember vagyok – kétségtelen. Ám exhibicionista lényemet nem tudom megtagadni. Ami szép, az szép! Fogadjátok el! Én már csak ilyen vagyok!
És a várost is egyre inkább behálózzák a térkamerák. Ez jó hír azoknak, akiknek nincs rejtegetni valójuk, és szeretnének biztonságban élni, közlekedni. Rossz hír, akik sötétben settenkednek és kihasználják mások jóhiszeműségét és trehányságát.
Látjátok! Minden csak nézőpont kérdése!
És mindenki ugyanarról a dologról beszél! Nem gondolkodtat el benneteket ez?
Akinek nem derült ki még eddig sem, közlöm: szeretem Londont, ahol tiszta szívből nevető embereket látok.
