Londoni tévelygések (17.) Elraboltak az ufók!

Kinyílik az ajtó…

Szombaton hajnal hasadtával az Oxord Streeten vagyok, de lehet, hogy nem ott. Viszont azt sem mondhatom, hogy ott, ahol a Kistúr siet belé.

Szóval a belső sugallat alapján próbáltam utat vágni magamnak a londoni dzsungelben, ahol hihetetlen érdekes figurákat sodornak ki a péntek éjszakai dalárdák, mulatozások hullámai. Combos, oszlopos, terebélyes nőci mini szoknyában – ki van az egész bugyija. Viszont lehet látni rajta, hogy őt ez egyáltalán nem izgatja, sőt arra gondol, nem kellett volna ennyire felöltöznie – nyár lévén. Nem első áldozásról jött – ezt elárulhatom nektek -, de nem is oda ment.

Vakító, fehér öltönyben, tengerész kalapban jól leégett férfi botorkál. Az előbbi combos nőhöz aztán egy csahos falka is tartozik. És nézd már, valami elég jó öblű kocsiba szállnak be. Tehát van valami közük egymáshoz. Csak azt tudnám, hogy micsoda? A falhoz dült férfi a mobiljához beszél. Nem feltünő, bár annak az aksija már rég lemerült.

Egy fiatal, jóképű – tényleg szép arcú, kedvemre való testalkatú, kevert származású – fekete hajú, nem győzöm hangsúlyozni, szuper pasin rövid, nőies fehér sort absztrakt mintásan. Izmos lábai vannak. Ez tetszik, de a bal fülében a piros, tégla lap alakú, inkább nőies fülbevaló már kevésbé. Az elmúlt éjszaka férfi vagy női szerepet kapott az élete filmjében? A zombi muvik valószínűleg innen, ezekből a hajnalokból meríthetnek ihletet a következő, velőt rázó filmekhez.

Szóval az éjszakai busz végállomásán ütjük agyon éppen az időt (5:15 kb.). Kérdem a csillogó szemüvegű, kerek képű, divatos, fekete színekben pompázó sofőrt, hogy miképpen juthatnék el nyugovó helyemre.
– Menjen előre. És ott a buszmegálló. Várjon a 8-asra.

Láttam rajta, hogy csodálkozik rajtam. Nem értette, mit nem értek. Én meg azt nem értettem, hogy mit nem ért ezen. Hájszen láttam én már rézfaszú baglyot – igaz, csak neten.

rézfaszú bagoly átméret.

Három méterrel arrébb ott a buszmegálló, de már annyi meglepetés ért engem az utóbbi időben, hogy már semmin sem csodálkozom. Azon sem csodálkoznék, hogy amikor éppen elindulnék a buszmegálló irányába, miután magába hagytam zuhanni a csillogó képűt, egyszer csak elém ugrana egy nagy táblával az ügyeletes riogató:

Itt az út vége!

felirattal.

Mert miért ne? És akkor én hogy megyek haza, tessék mondani?
Tehát megnyugodtam, ott a buszmegálló. Várok. Először két, majd három, és már legalább tíz sötét ruhás férfi áll és taszigálódik körülöttem. Jönnek ugyan buszok, semmi kétség, de mindegyikre ez van írva:

no in service

vagy valami ehhez hasonló, vagyis már szolgálaton kívül. Én türelmes vagyok. Ezt mindenki tudja rólam, aki ismer. Ha kell megszámolom a százlábú lábait naponta ötször is, ha ez a napi ukász.

Már legalább huszonöt perc is eltelt, és a férfi nép sűrűsödött körülöttem, mint amikor nagymamám keverte a szilva lekvárt a sparherten – mely egyre sűrűbb és sötétebb lett. Egyszer csak jön a következő no in service busz, de az beparkol a megállóba.

Kinyilik az ajtaja, és mint a filmekben, a csillogó képű int felém. Mivel egy kicsit álmos voltam úgy, hajnali öt körül, nem értettem azonnal, hogy a jel nekem szól. Szinte körbenéztem, hogy mit integet ez az ürge? Tényleg! Ni már! Tényleg nekem szól.

Oké, felszálltam. Én egymagam. A férfiak körülöttem némán, szorosan összezárták szájukat, és ezt mormogták: Persze, ez a kis ribanc, biztos kufircolt ezzel a sofőrrel.
Ott hagytam a zúgolódó “tömeget”, és egymagam helyet foglaltam az ablak mellett. A busz lesötétítve, hiszen nincs járatban. Akár a sötétben bujkáló ellenség! Mi csak száguldunk föl-alá London kihalt utcáin megszállottan. Engem símán be lehet vinni az erdőbe. Már arra gondoltam, hogy tulajdonképpen

elraboltak az ufók!

Egyszer csak látom, hogy az állomás nevét közvetítő táblán megjelenik a következő állomás kiírása, és kinyílik az ajtó. Felszálltak az emberek, teljesen normál szinten. Ezen nem csodálkoztam, de azon igen, hogy a felszállásomtól legalább 20 perc eltelt anélkül, hogy ténylegesen szolgálatban lett volna a busz. Itt, Londonban az a szokás, hogy munkaidő után vagy közben húsz percet furikázhatnak a busszal csak úgy, a maguk kedvteléséből az alkalmazottak?
Szeretem Londont! A piros buszokat meg különösen, nagyon jól tudjátok!

 Az 1. részt itt olvashatod el!

A 2. részt itt  olashatod el!

A 3. részt itt olvashatod el!

A 4. részt itt olvashatod el!

Az 5. részt itt olvashatod el!

A 6. részt itt olvashatod el!

A 7. részt itt olvashatod el!

A 8. részt itt olvashatod el!

A 9. részt itt olvashatod el!

A 10. részt itt olvashatod el!

A 11. részt itt olvashatod el!

A 12. részt itt olvashatod el!

A 13. részt itt olvashatod el!

A 14. részt itt olvashatod el!

A 15. részt itt olvashatod el!

A 16. részt itt olvashatod el!

 Üdvözletét kűldi továbbra is csak innen, Londonból

Simon Mara

én kalapban elég jó 

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!

Ha barangolni szeretnél blogom lankáin, itt megteheted!

If you want to read another blogs, you can do it here!

Share this post and help spread the love!

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük