Állig begombolkozott bugyiban
(avagy: hazafelé az úton
a nyakamat behúzom)
Itt, a Rákóczi-tér környékén
asszimilált kúrávnak kell lenni.
Kereslet-kínálat, van mit
szemrevételezni. Exhibi-cicik
a palikat leintik.
A piszkos járdákon kint tolong a nép,
ez nem a kiserdő mögötti virágos rét.
Kanszolidált gazdik ilyen tájban
viszik ki virgonc kutyáikat láncos pórázon.
Penetráns a globalice mocsok. Egy
tányércsapdán majdnem eltaknyolok.
Egy lekerekített sarkon bodor-vörös
csajszi ácsorog. Tömény húgyszag
az orromba csorog.
A rotyogó aszfalton szétkent kutyaürülék,
az utcakölykök ülepét nem nyomja az
út padkából rögtönzött karfa nélküli szék.
A következő sarkon – ki hinné? –
újabb kifent-kikent kokott posztol.
Egy koporsó-komoly, hossza-széles
autóban terpeszkedő terminátor
a bádog-anyura rástartol.
Nyakában kilós aranylánc, szájában
fityegő bagó, lába között az Aurora cirkáló.
Helló, édes, jöhetsz egy menetre.
Mennyi a zsozsó? A múltkor csíptem
a stílusod. Ha közben becsukom szemem,
nem vagy te annyira lankasztó.
Változik előttem az utcakép,
szándéknyilatkozatom könnyű
léptekkel továbblép.
A tájon átlibegek. Nem áll meg
bennem semmi.
Elvetemült bitangnak kell annak
lenni, ki elvarázsolt lényemet
merné háborgatni.
Ehhez a környékhez eliten jól öltözött
vagyok. Agyonstrapált, magyar nőként
álig begombolt, átlátszó bugyiban járok.
Mielőtt még bárkinél ruházatommal
tajsikert aratok, szűzi léptekkel,
pianisszimóban hazahúzom a csíkot.
