A fájdalmak úgy keletkeznek, hogy egyszer csak itt vannak
Még hétfőn délelőtt kutya bajod, a Gellért hegyet arrébb tolnád a mutató ujaddal, de délután egyre jobban érzed, hogy van derekad.
És tudjuk, amikor tudomást szerzünk egy testrészünkről, egyet jelent: kopogtat nálunk a BAJ. Az események gyors egymás utánjából az következett, hogy kedd reggelre már az is gondot jelentett, hogy a vécére kimenjek.
Kedd délután az orvoshoz „siettem”, aki pont szabadságon volt. Hosszú évekkel ezelőtt voltam orvosnál, akkor is más valaki miatt voltam kénytelen, de most, amikor kellene, bezzeg szabit vesz ki. Tehát autóba ülök, és megyek az ügyeletre.
– Mi a baja? -, kérdezi a negyven körüli, hízásnak indult, barna bőrű orvos. Akár szimpatikus is lehetne, de nem volt az.
Igaz, elég hülye természetem van, mert ha valami fáj, mint a gyerekek, láttatom. Könnyeim potyogtak a kétségbeeséstől és a fájdalomtól. A vizsgáló ágyra csak nagy üggyel-bajjal tudtam feltornázni magam, mintha kétszáz éves lettem volna.
– Miért sír? -, kérdezte szenvtelenül a doki.
Csodálkoztam a kérdés miatt, de válaszoltam:
– Mert baromira fáj.
Injekciót adott a fenekembe, aztán Isten hírivel haza mentem.
marasimo@gmail.com
Skype elérhetőség:
simon.mara2
A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!
És ha barangolni akarsz blogom lankáin,
tedd:
