Szerda reggel fél nyolc. Nagy nehezen feltámasztom a szemhéjamat (azt hiszem, a balt), és nagy nehezen kisilabizálom, hogy mennyi az idő. „Most mi van?” – kérdezem nagy kábán magamtól. „Tegnap újabb csemegére bukkantam, a blogomat nem lehetett megnyitni, amire pedig a fitness edzésre járó csajok számítottak nagyon. Egy hirdetésbe ütköztek állandóan még akkor is, ha valaki a blogomat szerette volna megnyitni. Ez igazán érdekfeszítő volt. Ja, igen! Szerda, és megyek Pestre ügyeket intézni”. Szóval mindig zajlik az élet körülöttem.
Nem töltött el örömmel, mint máskor. Valahogy nem akarózott neki lódulni. Tehát azt mondtam magamnak: Egy kis facézés nem árt! Csak egy kicsit! Utána kell járnom, hogy be lehet-e menni a blogomba. Érdekes, az reggelre megjavult. Úgy látszik a telehold előtti éjszaka ő is megbolondult, mint mások.
Már 9 óra, és neki kellene indulni, mert veretes dolgoknak kéne utána nézni. Akkut is kellene cseréltetni a kocsimba stb. stb.
„Nem addig az!” – mondom én, és átszellemült arccal csattogok át Gizikéhez kávét inni, aki öt házzal arrébb lakik tőlünk.
Na, ez is megvolt, Gizike nincs jó bőrben, de már hetek óta. Az orvos pedig május végére, június közepére és végére tudott csak kivizsgálásokra időpontot adni. Óriási! Simán megdögölhetünk, nem kell ide Tajgetos szikla!
De még mielőtt Gizike kinyifanna, megy a piacra, „palántot” venni.
Kutyáim szanaszéjjel, egyik sem akar haza jönni.
Megértem őket, nem is kiabálok magamból kikelve, hogy Popiiiiiiiiiiii, és az i betűt jól megnyújtom, hogy Makai Pali, a gát másik oldalán összerezzen a pecabotjainak a rendezésében és Attila elhanyagolt kutyái pedig kórusban üvöltik le egymás fejét örömükben, hogy végre történik valami a környéken.
Betekerek a kertbe, és leguggolok a konyhakertem közepébe. Hogy jön ez Pestre menetelhez? Sehogyan, de olyan jól esik egy kis gazt kiszedegetni, megöntözni a saláta „palántokat”, átültetni a növényeket. Inkább bármit megcsinálok, csak ne kelljen Pestre menni.
Laci:
- Megvárom, amíg el nem mész.
- Ne, ne várj meg, mit tudom én, mikor indulok el, addigra bezár a piac. – Ő is piacra készül, Gizike nyomdokában, csak ő bicajjal.
Nagy nehezen kiráncigálom az örök gaztengerből magamat, körmeim alól bánatosan szedem ki a tüskéket és a koszt. Igen, pont egy ilyen agyonstrapált kéznek kell beadni a hivatalos papírokat. Igaz?
„Ah” -, kapok a szívemhez, amely szintén el van hájasodva a három kilós feleslegből kiindulva. „Hol vannak a hivatalos papírok!”
Na, igen, ez a kérdés, ami súlyosabb egy mázsánál, mert lelapítja jó kedvemet, elszívja életnedveimet. Felmegyek a szobámba, a reménytelenség tornyába, ahol a cuccaim már olyan izgalmas össze-visszaságban vannak amúgy is. Mint a rajzfilmben, hajigálom a dolgaimat egyik kupacból ki a másikba be. Szerintetek?
Közben már 11 óra, és ugyan felöltöztem, még a sminkemet is elkészítettem, de közben már rég lemaszatoltam kézfejemmel a zöldes-kékes szemhéj színezéket, a papírok nem álltak elő sehogyan sem.
Egyébként irtó érdekes, borzasztó sok holmim van, de ha elmegyek a göröngyök közül emberek közé, tuti, hogy nem találok semmi figyelemre méltó cuccot, amibe belebújnék szívesen. Ez a dolog mindig szíven talál. Lehet, hogy mindent tényleg ki kellene vágni, úgy legalább tényleg nem lenne semmi sem, a fejemet sem kellene törnöm ez ügyben.
11.25. Csöpi kétségbeesetten jelzi Laci érkezését. Ő már megjárta a piacot, én még kiguvadt szemekkel keresem a hivatalos papírokat, amiket lobogtatnom kellene az rideg csinovnyikok szeme előtt.
Szóval jóval dél után végre a kocsi előállott, s elporoszkáltam Pest irányába…
Tudnotok kell, hogy ha egy rahedli „szösszenetre” akartok szert tenni, akkor a „kategóriák” között dúskálhattok belőlük. S a téma? Mit téma? Témák erdeje vár benneteket”!!!
