Londoni tévelygések (89.) Mi van, ha egyrészes fürdőruhát veszünk fel alulra?

Ha az ember belegondol, minden lehetne sokkal egyszerűbb, letisztultabb is. Ám ez nem így van, mert az élet nem erről szól! Komolyan mondom, meg próbálom rövidre venni a szövevényes történések taglalását, de az alatt a 10 nap alatt (2024.05.29-06.07.) annyi minden élményt gyűjtöttem be a tarisznyámba, hogy nem lehet pár szóval, pár fotóval elintézni.

Tudjátok, sokat veszkölődök az utazásra való csomagolásnál, és minden erőmmel a minimalizálásra kell törekednem. Megütöttem a bokámat igen csak a lezserségemből adódóan, amikor ezt félvállról vettem. Alsóneműből elég 3, egy rajtam, 2 bőröndben. Az biztos, hogy elveszik valahogyan belőle, valamikor. Akkor még kettővel elvariálsz.

Egyéb cuccok: 2 póló elég, átmeneti kabátból elég egy, de szinte tuti, hogy csak ritkán passzol az időjáráshoz és a hozott cuccokhoz. Blézerből szívem szerint minimum hármat vinnék magammal. Kell egy „mindenes”, fenéken túl érő, hosszú blúz, amely különböző szituációkban teljesen jó. Természetesen a fenti felsorolás csak a váza, de lényeges dolgok számomra.

Londoni, hétköznapi reggel 7 és fél nyolc között: térjünk vissza Ekihez, aki igazság szerint még mindig ágya melegére vágyik. Már fiam is megtalálta a cipője másik felét. A kép lassan összeállt az induláshoz.

Ám ekkor, ebben a szent minutában előállok magánszámommal. Senki sem ér nyomomban ezen a téren. Bár fiam is méltó örökös tagja, hogy lehet a többi családtagot kikészíteni, ha időre megyünk a vonathoz pld. Szóval pisilnem kell – nem cicózok, nevén nevezem a gyereket -, bár ez nem nagy durranás, de ez nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.

Egyrészes fürdőruhát vettem fel hiánypótló ruhadarabként. Kettő alsónemű szem elől tűnt, egy pedig tegnapról nem száradt meg. Ha el akarnám végezni dolgomat út közben (ami egyébként a férfiaknak mennyivel egyszerűbb, mint nekünk), le kellene húzni magamról minden fölső részt, a kabátot is természetesen. Tehát igen komplikált ügymenet.

Ekkor jöttem rá, hogy nem tudom megúszni: Krisztától, kis menyemtől kérnem kellett egy bugyit. És máris időveszteségbe keveredtünk. De azért kíváncsi vagyok, hogy miképpen vesznek el dolgaim egy-egy utazásom alkalmával. Például már másodszor veszett el a mobilkészülékem útközben, egyik Las Vegasban (a blog címe: Viva, Las Vegas (8.) Utórezgés, a másik meg vasárnap a Kew Gardens-ben történt. A Kew Gardens-ben úgy sikerült megszabadulnom tőle, hogy a fűben leesett, amikor nem hallottam a pottyanás zaját. Épp egy Venezuelából származó óriásfát fotóztam le.

Az utolsó videókészítés helyszínét megközelítve, láttam egy éttermet. És ott pontosan ahhoz a fiatal nőcihez sikerült mennem, akinél le volt adva. Igen, ezt így kell csinálni.

Ha az ember belegondol, minden lehetne sokkal egyszerűbb, letisztultabb is. Ám ez nem így van, mert az élet nem erről szól!

Na, miért is időzünk el Eki reggeli elkészülésénél? Ugyanis a történelem megismétli önmagát. Eki is az időhúzás nagymestere, mint a fiam is annak előtte. Pedig ott, a nagy Angliában komolyan veszik az iskola-előkészítőt: ha késel (csak) pár percet, neked annyi.

Mehetsz is haza, nem engedik be a gyereket, bezárják a kaput, és a kulcsot eldobják jó messze. Vagyis minden hétköznap reggel kész idegbaj volt Ekivel oviba menni – én ovinak hívom, mi az, hogy iskola-előkészítő? Az a szerencse, hogy amikor már lelket vertünk Ekibe, akkor már megy minden simán. A kisgyerek egyébként tényleg istenien tud kerékpározni, mindenféle út-hibákat, hepe-hupákat gyönyörűen kivéd, csak győzzük szedni patáinkat Danival.

Amikor végre leadtuk a gyermekneveldébe a kis srácot, leülünk Danival egy padra, és fiam a kapott üzeneteit nézi át, én meg elmélyülten figyelem az elégedett embereket, ahogy kerékpárokon, elektromos rollereken vagy futva kocognak a munkahelyükre. Itt meg kell állapítanom, hogy a londoni parkok nagy részében az utak mellett kb. két méteres sávban vágják csak le a füvet. Máshol mindenütt vadon hagyják a növényeket, egyrészt spórolnak, másrészt pedig a természetnek könnyítik meg a dolgát. Nem gányolnak bele – ha nem muszáj – az ökoszisztémába. Igazán díjazom ezt a gondolkodásmódot.

Viszont térjünk csak vissza Kew Gardens-hez, ahol már többször jártam életem folyamán, de most valahogy sokkal jobban élveztem minden percét, mint bármikor. Elgondolkodtam utólag, vajon miért lehetett ez? Valószínűleg azért – adtam meg a választ magamnak -, mert a gyakori esőzések olyan üdévé, frissé tették a természetet, hogy öröm volt nézni. Lehetett látni, akármerre tekintünk, minden csupa vidámság, gyönyörű színek és formák. Hálatelt szívvel lépkedtünk a kibuggyanó virágágyások között, a vízi madarak udvarlása közepette.

Vannak kisebb-nagyobb üvegházak, ahol garmadával élvezhetjük a növények sokszínűségét. Eki is nagy szerelmese a kaktuszoknak.

Ebben a videóban kis menyem, Kriszta érintett egy-két nagyon aranyos részletet, amelyekből kiderül, hogy a gyerekek és a felnőttek is jól érezhetik magukat – mindenféle erőfeszítés nélkül.

Na, és ebben az alábbi videóban pedig általam lett egy hatalmas csapat kanadai ludakból álló kolónia megörökítve. Igen, én akkor vagyok a legboldogabb, ha valamilyen módon csatlakozhatom – akár csak szimpla szemlélődőként is – a természethez. Ezek a legemlékezetesebbek számomra.

Többször megfigyeltem, hogy a londoniak figyelnek a növényekre, nem vágják ki azokat eszetlenül, mint nálunk itthon, Magyarországon. Pld. ezen a képen is lehet látni, hogy eszükben sincs kivágni a fát, amely teljesen beépült a látványtervbe:

Amikor megláttam ezeket az épületeket, teljesen meghatódtam, hogy a decens angolok ilyen élénk színeket is használnak a épületeiken:

Na, és a barna-fekete-fehér színeket mindig használnak az épületek falán: Egy ilyen épületbelsőért

Egy ilyen épületbelsőért meg lehet halni!

Na, és ez a szék?

Kedvenc piros, emeletes buszomból egy jól sikerült felvétel:

Közel három hónap távlatában megírni egy történetet nyilván nem a legszerencsésebb, de az utóbbi hetek hőségrohamai teljesen kidöglesztenek. Ilyenkor csak a túlélésre koncentrálok. Befejezésül az egyik művelődéssel teli élményemet bontom ki. Íme:

Valamelyik borzasztó szürke hétköznapon jó választás volt a londoni TATE Modern Galeri, amely az Egyesült Királyság nemzetközi modern és kortárs művészet nemzeti gyűjteményének ad otthont. (Magyar fotókat is láttam.) Gyerekek! Itt aztán hét emeleten – de lehet, hogy csak hat – keresztül egyik kiállításról a másikra lehet bolyongani. Sajnos délután 5-kor már zárnak, így kisöpörtek bennünket kegyetlenül.

Még mielőtt azonban kitessékelnének bennünket, egy kicsit bolyongunk a hatalmas nagy épületben föl-le. Ő az én kedvenc szörnyecském, Totika. (Ezt a nevet én adtam, mert olyan Totika feje van.)

Nagyon tetszett a modern Bábel tornya, amely sok-sok régi rádió készülékből állt össze. Jellemzője: különböző csatornákon különböző beszédek, egymást nem értve és meg nem értve. Így telik el életünk, és mire rájönnénk, hogy tévedtünk, akkor már késő.

Tízet visszaszámolok, ne mozogj!

Egy kis ízelítő, de nagyon kicsi ízelítő:

Egyéb fotók, amelyek csak úgy tetszenek, na és egy igazi, belevaló videó, amely egy buli helyszíne volt. Az alábbi fotón úgy tűnik, a Westminster-híd talpazatát támasztom, pedig csak nagyon tetszett:

Különböző helyszínek, különböző hangulatú partik, vagy ahogy hívni akarjuk, bulik. A lényeg, hogy jól éreztem magam mindenütt.

Befejezésül összetereltem a kis családot. Engem, mint fotóst majd oda gondoltok. Ezzel az életből vett csoportképpel búcsúzom tőletek, de nem örökre.