Milyen jó, hogy vannak barátaim, akik hibáimmal együtt fogadnak el, és ha problémát okoztam nekik, megbeszéljük egymással szemtől szemben. Csak ekkor tanulhatunk a hibákból, ha azt lehetővé tesszük a másiknak.
Tudjátok, ahogy a helyzet fokozódik, az ellenségeskedést szítják, szorgalmazzák a felső régióból lefelé nyomva, többed-magammal annál inkább szeretnénk, hogy magunk között a békés egymás mellett élést gyakoroljuk kicsiben és nagyban. Személy szerint ezért meg is teszek mindent a békés zizegés érdekében, de ennek nem mindig van látszata. Sőt!
Ebben a blogomban (Szöszi-NET (98.) Gleccser falak leomlása, vagy csak kibékültünk egymással?) erőfeszítéseimről „zengett dalom”. Ha mi a békétlenséget pártfogoljuk és gyakoroljuk, akkor ez fog bejutni minden kis odúba, ez fogja mérgezni a lelkeket világszerte.
Az elmúlt hónapokban immár legalább ötödszörre próbálkoztam szót váltani egyik ismerősömmel. Ebben a háztartásban három édes kis srác van, nagypapa, szülők, tehát több generációs családról beszélhetünk. Ám legalább két éve már annak, hogy összeültünk, ahogy annak előtte, és megbeszéltük a világ dolgait egy pohár ital és egy kis ropi rágcsálása mellett. Nem értettem, csak azt tapasztaltam, hogy valami nem kerek, mert a kapcsolatunk megszakadt.
Nagymama sajnos a kovid idején került kórházba szívproblémával, és nem más vitte el őt, mint hogy nem kapta meg a normális orvosi ellátást, és nem engedték be az idős hölgy szeretett családtagjait. Ez a kettő bőségesen elég ahhoz, hogy megrövidítsék az életét az idős embereknek. Valóban ez egy óriási fájdalom a hátra maradt családtagoknak, amit nehezen tudnak megemészteni.
Szóval valahogy éreztem, közöttünk a normális emberi kapcsolat teljesen megszakadt, mintha egy növény gyökérzetét rágta volna el a földi kutya. Látszólag minden oké – igaz, hogy csak egy darabig -, ám egyszer csak a fa elpusztul. „Természetesen” akárhogyan próbáltam rájönni vagy lehetőséget teremteni a probléma feltárására, nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Ahogy megláttak, már pucoltak be a házba, mintha leprás lennék. Persze ez nem látványosan történt, de tudjátok jól, a nők hetedik érzéke pontosan letapogatja a gócpont létezését.
Teltek a hónapok, és nincs életjel, senki nem szól semmit. A mai napon, mikor épp arra jártam a kutyasétáltatásom alkalmából, a fiatal szöszi anya a kerítéshez közel ült egyik csemetéjével.
- Szia, már igazán tisztázhatnánk, mi a problémátok velem, mert fogalmam sincs, hogy mi történt az elmúlt két évben.
- Ne akard tudni, Mara. Mi nem szólunk semmit, csak békében akarunk élni.
- De azért köszönhetünk egymásnak szép jó napot például? Igazam van? – Szöszi mama ül továbbra is a csemetéjével, felém sem néz, rám sem hederít.
- Persze, de mi nem akarunk senkivel sem szóba állni.
- A halálra ítélt is tudja, mielőtt felakasztják, hogy mit követett el. És tudod, ha tényleg annyira aljas lennék, mint amennyire ezt gondoljátok rólam, akkor nem jönnék hozzátok, hogy egyenesen a szemetekbe nézve kérdezzem meg, mi a probléma. (Igaz, ők sosem néznek a másik szemébe…)
- Nézd, Mara, mi nemsokára elmegyünk innen. Ne kavarjuk a dolgokat, de ha tudni akarod, szavahihető emberek mondták, hogy milyen vagy.
- Úgy érted, hogy többen? Pontosan hányan? És mitől szavahihető ember az, aki a másik háta mögött nyilatkozik és a másikat sárral dobálja meg?
- Nem akarok ítélkezni -, mondta a szöszi mama -, hagyjuk.
- Mi az, hogy nem akarsz ítélkezni, ha mások, MEGBÍZHATÓ EMBEREK állítanak valami szemét dolgot rólam, nekik hiszel, és még csak nem is teszed lehetővé, hogy a megrágalmazást tisztázzuk?
Természetesen nem kaptam választ, kit tartanak megbízható embernek, és arra sem, hogy hányan voltak különböző helyrajzi számról azok az emberek, akik merő jóindulatból tudósították szösziéket, hogy én mennyire szemét egy nőci vagyok.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
