Tudom, ez a kép még a mecseki kalandozásból maradt vissza, de higgyétek el, sokkal szívesebben ecsetelem a csodálatos hegyvidék rejtelmeit, mint az alábbi sztorit. Viszont, ha nem írom ki magamból, akkor nekem annyi!
Júliusból augusztusba csusszanva a mi környékünk Varga Heteket tartott következetesen – gyakorlatilag jóval megelőzve a Szekszárdi Szüreti Napokat. Tisztelem, becsülöm szomszédomat, aki minden áron rendet, tisztaságot tart házában és kertjében. Ennek érdekében – ha kell – megmozgatja a fél szomszédságot, hogy oké legyen minden.
Tegnap (2020. 08. 12.) este fél tizenegykor értem haza Pestről. Állati fáradt voltam, mondhatom azt is, hogy szokatlanul vonszoltam magam. Talán a hetek óta tartó meleg ülte meg testem zugait, mert húzott az ágy piszkosul. Le is feküdtem annak ellenére, hogy harci jeleket érzékeltem a szomszédságból. Nem volt nehéz dolgom, hogy megállapítsam: Varga belehúzott, és elhatározta, hogy mulatni fog.
Volt is mit ünnepelnie, hiszen három hét alatt sem tudta a kerítést megcsináltatni. A fáraók leborultak volna lábai előtt, hogy elárulja a receptet, hogyan sikerült az amúgy is pocsék utat építkezési területté varázsolnia, úsztunk a mocsokban heteken át, a zajról nem is beszélve. Félmeztelen, fénylő bőrű, félnéger férfiak sürögtek-forogtak ásóval, lapáttal, munkagéppel, varázspálcával felvértezve, hogy a kapu alapozása meglegyen. Még – ahol egy kis füvet felfedezhettünk netán a sóder hegyek között – a fűnyírás sem maradt el ezen az egyre reménytelenebbnek tűnő bekerítetlen területen.
De tudjátok mit? Közkívánatra ide szúrom be felejthetetlen emlékemet a kapu-kerítés-építkezéssel kapcsolatban. Július 27-én (hétfőn) már hajnalban kellett kelnem, mert Pécsre mentem pár napra meglátogatni két nagyszerű barátomat, és előtte még bátyámhoz is beugrottam Dunaújvárosba. Félmosollyal a szám sarkában szálltam be ütött-kopott csotrogány Suzukymba:
- Mekkora szerencse, én ebből a felhajtásból kimaradok -, állapítottam meg elégedetten magamban, miután láttam, a szomszédban gyűlnek a szakik a munkára.
Szerdán dél körül már itthon voltam – miután Kelet-Mecsek folyamatosan ámulatba ejtett -, és látom, a szomszédban teljeskörű felfordulás észlelhető. Mindenre elszánt szakik tevékenykednek: egyik gödörből kihordott sódert belehordják a másik gödörbe. (Természetesen nem ez törtét, de tudjátok, milyenek a nők?) Azt is hihetné egy szemlélődő, ha a gát gerincén végigsétál, hogy egy nagy bevásárló központ alapjainak a kiásásának csendes tanúja.
- Na, pár napot megúsztam -, állapítottam meg magamban boldogan konstatálva az isteni felfordulást.
Csütörtökön hajnal 5 órakor egy fúrógéppel hasítottak bele a szívem belső kamráinak egyikébe. Legalább is így éreztem. Mélyalvás ciklusomban élt a támadás, még talán a nyálam is kiszüremkedett ajkam sarkából, annyira alfa-béta-gamma… Szinte felpattantam, mint akit hegyes orrú csizmával rúgtak fenékbe. Esküszöm, majdnem leestem az ágyamról, mert a kissé átforrósodott éjszakán megfordultam a matracomon, hogy talán akkor nem lesz annyira melegem. Ennek következtében azt sem tudtam, hol vagyok, és mi történt, csak annyit tudtam: gyilkolni szeretnék.
- Jó reggelt Magyarország, jó reggelt kedves Mara!
Nézzétek, én tudom, hogy a Nap nem kér engedélyt tőlem a horizont mögötti lenyugvására – ha éppen arra kerül sor -, de mégis… Ez a hajnali ébresztő egy hétig tartott minden áldott kora reggel, amelynek hozománya: teljes frusztráltság. Annyira belejöttem a természetellenes felébredésbe, hogy ennek következtében egy hétig automatice hajnal 5-kor vidáman kukorékoltam versenyt Gáborék csodálatosan csillogó, fekete tollú ázsiai kiskakasával. Igaz, nem akartam egy tyúkot sem megtermékenyíteni, és nem éreztem – női nememnél fogva -, hogy aranysárga színű, remegő tojássárgával rendelkező – tojást tojjak a fészer sarkába.
Íme a kiskakas videó, ahol Ekit is újból megnézhetitek, a kis unokámat, aki idén augusztus 23-án lesz már két éves:
Ez volt az első felvon(ul)ás. Boldogan hazamentek a legények, ki-ki a jól megérdemelt fizetésével. Varga pedig itt maradt a félig elkészült kerítéssel, már az alapok bizton kipipálva. Egy hétig boldog, törmelék-szöszmötölős-port-felkavaró, homokozó-építési törmelékkel terhes hetet éltünk át. Lélegzet-visszatartva figyeltünk mi, szomszédok – mint a gyerekek várva a kis Jézuska ajándékát -, hogy mikor fejezik már be a nagy művet a deli férfiak?
Egy hét csendes piszegésben telt Vargánál, az elmúlt hét izomerősítő napjai után rájött a nagy igazságra, de az is lehet, hogy valaki beszélt a fejével:
- Hé, Laci, Te így akarod itt hagyni a portádat, hogy bárki, a mezőkről beoldalgó őzikék, varacskos disznók is minden probléma nélkül bejöhetnek hozzád? Nem kellene befejezned a kerítést, mielőtt vége lesz a szabadságodnak?
Ekkor – mintha felébredt volna szomszédom -, harmadik héten megjelent egy nyüzöge férfi, akinek erőssége, ékessége testén a két, hosszú, bár nem erősnek tünő karja volt. Ezen testrészeivel el kezdte lapátolni a hatalmas földkupacokat talicskába. Szomszédom, a jó indulatú Varga Laci pedig a megpúpozott felesleges, sóderes földet behordta a kis erdőbe, ahol szépen el is terítette.
Szokásos sétámnál rémülten tapasztaltam, hogy a pár héttel ezelőtt betelepített két tölgyfa csemetémet félig eltüntette, szinte ledózerolta a talicskázás következtében. Tehát megbeszéltük Lacival, hogy azokat a kis, pártfogolt csemetéket békén hagyja, amiket rendszeresen öntözöm, nehogy kipusztuljanak.
Na, itt kanyaradok vissza eredeti témámhoz, mint a hegyi patak, amely egy sziklát ugyan megkerül, és úgy néz ki, hogy el is hal szinte, de nem, hiszen csak erőt gyűjtött, hogy vidáman, üdén, frissen tovább csobogjon lefelé a hegyoldalban.
S íme a Mecsek-hegyi patak, amelyet Bezdán József fotóművész varázslatos tolmácsolásában élvezhetünk, s itt van a szikla is. Így találkozik két művész ember egy témában: van aki megírja, van aki lefotózza, és lesz valaki, aki megénekli:
Szóval – miután Pestről haza jöttem szerda késő este – lefeküdtem én kis ágyamba, becsuktam a hangszigetelt ablakomat, és lesz, ami lesz. Persze, hogy hajnal egy óra körül fel is ébredtem, mivel fulladásos halál kerülgetett csupán. Kinyitom az ablakot, csend van.
- Még jó, hogy csend van, elég volt már abból az átkos ivászatból! -, gondoltam megnyugodva, de abban a percben, mintha meghallották volna a derék emberek a szomszédban: FELTÁMADTAK!
És rögtön azon kezdtem el AGYALni, hogy mi történt tulajdonképpen? Ott ültek, rogyadozva székeiken, székeik mellett a Hosszú Éjszaka Lovagjai, amikor – mintha a kaptárból akartunk volna lépes mézet lopni – egy varázsütésre kirajzottak a mérges méhek. Hallom Attila érces, messze zengő baritonját és a többiekét úgy szintén. A díszes kompánia életre kelt teljes hangerővel. Hajnal 3 körül aztán feloszlott a társaság. Milyen nagy kár!
- Miért nem szoltál nekik, vagy miért nem szóltak Balázsék, hiszen ők közvetlenül ott laknak Varga szomszédságában? -, kérdezte férjem másnap.
- Te viccelsz? Hogy lehet szólni egy tajrészeg – vagy pláne több illuminált – embernek, hogy kussoljon? Teljesen reménytelen helyzet volt, hidd el.
Tehát ki vagyok szolgáltatva olyan embereknek, akik soha nem voltak rám, de másokra sem tekintettel, elloptak tőlem egy értékes éjszakát és egy normális, tevékeny nappalt tőlem. Ezt csak úgy tudom minden harag nélkül tolerálni, hogy rögzítem az eseményeket!
Az a legszomorúbb az egészben: nincs elég szuper szókincsem arra, hogy elkeseredésemet igazi, veretes szitokáradatba ötvözzem, mikor reggel nyolc órakor Tüncike bekaparta magát a szobámba, hogy karom hajlatában bereghessen bele a képembe. Igen, ez az érzés a legszorongatottabb az egészben: szegényes a szókincsem a káromkodásra…
Utánanézek a neten, hogy indul-e káromkodás szókincset fejlesztő tanfolyam mostanában…
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
