Simonék félrebeszélnek (85.) A vidám barakk avagy Dönci költözködik

Gizike elrepült Romániába november elején – mint minden évben -, megirigyelve a fecskéket, hogy áttelelje a magyar telet határon túl. Döncivel mi lesz? Persze, majd megy Jóskához, Makádra. Jóska az idősebbik fia Gizikének, aki igazság szerint egy nagy lókötő, még magát sem tudja ellátni, nemhogy Döncit. Tehát akkor jön Dönci hozzánk telelni.

Laci viszont nem szereti, ha bármi változik körülötte, de végül is beletörődött a megváltoztathatatlanba. Így, ha megyünk sétálni, akkor nem csak Popi és Poci – a szőrmók macskám -, hanem Dönci is fut velünk többnyire a gáton. Sőt, még a két kerítésnyire távolabb lakó Dönit is beszervezem, ha látom, hogy a kapuban lófrál. Ő is imád velünk jönni. Legszívesebben a környék összes kutyáját elvinném magammal sétálni, hadd örüljenek a mozgásnak és egymásnak.

Kiköpött Dönci:

Ma reggel 8-kor szokásos dörmögése Lacinak:

• Ki gondolta volna, hogy ilyen hideg lesz az éjszaka? Most 16 fok van. – Ez benti hőmérséklet.
• Éjszaka csillagos volt az ég, tehát nem csoda.

Ám hamar kiderült, hogy a konyha ablakot egy résnyire nyitva hagytam, mert az este bundás kenyeret és spenótot készítettem vacsorára, és ha bármit bügykölök a tűzhelyen, hagyom, hadd szellőzön. Mivel valóban nem kellett volna nyitva hagyni az ablakot egész éjszakára, Laci ezt úgy vette, hogy megalapozott a morgása. És ahogy ment a fáért a fáskamrába, közben így dohogott magában:

• Persze, még a Dézikét is ide hoznád, mi?

Ez a Dézike (igazából fonetikusan írtam le a nevét, mert nyilván nem így kell helyesen írni) Terike kis kutyusa, aki bizony két éjszakát most kint héderol, mivel a gazdik elmentek egy kis gyógyfürdőzésre Hajdúszoboszlóra. Ezen már csak mulattam magamban, mert valóban szívesen behoztam volna a házba Dézikét, mert annyira megszokta, hogy bent alszik. „De ha nem, akkor nem…”

Most már második hónapja telel nálunk Dönci, aki élvezi, hogy a régi kutyaházát Laci áthozta Gizikétől talicskán, miközben én a világ legjobb nagymama szerepkörébe bújtam Londonban.

Semmi sem zavarja most már a tél elmúlását. Csak néha – naponta akár tízszer is – felsóhajtok:

• Ki az a marha, aki szereti a telet? Mit lehet szeretni a télben? Hogy hosszú perceken keresztül csak öltözködünk fel, ezer réteget magunkra húzva? Az kinek jó? És amikor haza jövünk, akkor meg hosszú percekig hámozzuk ki magunkat a felesleges cuccokból.
• Te meg minden télen így szoktál zsémbelni, és még te mondod, hogy én mennyire negatív személy vagyok… -, replikázik ilyenkor Laci.

Akkor sem szeretem viszont a telet, mert én egy igazi, nyári születésű oroszlán vagyok.

Ez a mostani blogom kissé laposra sikerült, de egy téli álmát alvó oroszlántól mit lehet elvárni?

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!