Eseménydúsan kezdtük a hetet. Igen, ez határozottan jó hét-indításnak számított. Az a mondás – mely szerint a férfihez leggyorsabb út a gyomrán át vezet -, Lacinál hatványozottan igaz.
Miközben ő az almából, körtéből készíti a pálinkának való alapanyagot hétfő délelőtt, én is neki veselkedtem csitt-csatolni a konyhában szokásos időben fél tizenkettőkor.
A menü: rántott csirkemell zöldborsó főzelékkel. Egyszerűen nem lehet elrontani.
A csirkét még anno bepácoltam fokhagymás tejben, majd bepaníroztam, és a szeleteket betettem a mélyhűtőbe. Most pedig eljött az ideje, hogy betegyem – miután kiolvasztottuk – a kerek alakú, halogén lámpával működő kis sütőbe. Előtte még olajjal bekenegettem a hús darabokat. Sütési idő: 30 perc, sütési hőmérséklet: 120 fok. És agyő, kismalac!
Már csak tíz perc volt hátra, megnéztem, mi újság a husival, de még annyira hóka volt szegény! Oké, baby! Nem esünk kétségbe, felmentem a szobámba, egy kicsit netezni. Tudtam, a masina úgy is leáll, tehát túlsüléstől nem kell tartani.
Jön be Laci a nyári konyhából, és még a lépcsőn lefelé ballagva mondtam:
- Lehet, hogy még pár percet sütni kell. – Ám mit látok a konyhába érve? Ezek a kis hús darabkák enyhén szólva is megégtek..
Én nem csinálok ebből nagy szárnycsattogtatást. 1. már elmúlt. 2. nem lehet helyrehozni. 3. nem idegesítem magam olyanon, amin felesleges.
Ám Laci nem adja fel, hiszen funkcióba lép a kétségbeesési projektje, ami – ahogy idősbödik – egyre inkább túrista látványossággá fajul itt, Szigetbecse határában.
- Mert te aztán mindennel foglalkozol! Egész délelőtt Terikénél vagy, és percek alatt akarod összecsapni az ebédet! Várhatod, mikor fogok csirke mellet venni.
- Mert ez a jellemző, hogy elégetem a húst. Igaz? -, közben már fuldokoltam a röhögéstől. Nem tudom nektek megmagyarázni, de ez azért is kínos volt, mert Laci magára vette.
- Látod, az a baj, hogy semmi humorérzéked nincs! -, mondom a villámokat szóró páromnak. E közben fulladásos halál állt be nálam, mert a száraz hús darabka keresztben állt a nyelőcsövemben.
Kint, a teraszon ettünk. A maradék széken a „kinti” macskák lustiztak: Kismocsok, Berci és Hugi. Ők nem vettek részt az össznépi banzájban.
Na, és a főzelékkel sem nagyon brilliroztam, mert kemény volt a zöldborsó, igaz az íze kiváló. Nekem ugyan jó volt, szinte majdnem én ettem meg az egészet. Mekkora szerencse, hogy nem sütöttem pld. valami sütit, mert azzal is felsültem volna.
- Olyan nagy probléma egy főzelék elkészítése? Kemény a zöldborsó -, mondja férjem, mint akit éppen keresztre akarnak feszíteni.
- Annyit kóstolgattam, és akkor úgy ítéltem meg, hogy szuper. Most is azt mondom, csak egy kicsit kemény.
Közben a 19. évében levő Csöpi kutyám – aki a két hónapja kukorica földre kidobott hal tetemet is akkora élvezettel eszi meg -, ott állt szokásához híven az asztalhoz közel, arccal a vasút felé. Ő és barátja, a loncsos szőrű Popi nagyon jól jártak.
Engem, meg megmondom őszintén, annyira nem érdekel, hogy mit eszünk. Csak ne mondjátok el senkinek!
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
