Akik a Facebook-on ismerőseim, ezt a beköszöntő képet ismerik. Nagyon sok lájkot és kommentet kapott a fotó. Kár lenne csak a facésokat „kábítani” ezzel…
Amikor az ember nincs már nyomás alatt, akkor mindjárt jobban tud gondolkodni is. Ugyanis hajtott az a belső égésű motor, hogy újságíró nyelven kifejezve: „leadjam az anyagot” nektek. Na, és persze nekem sem volt mindegy.
Pár fotó angyalkákat örökített meg, akikből bőven volt a felkapott helyek előtt. Ha ilyen, fura szerkóba bújt nőciket látsz, biztos lehetsz abban, hogy ott (az épületen belül) jól fogod magad érezni. A „szerkó” munkaruhának számít:
Ahogy távolodok az élménytől, egyre kevésbé jutnak eszembe apró, „mellékesnek tűnő” részletek, amelyek akkor szinte drámába fulladtak.
Ez a fotó is – minden részrehajlás nélkül – jellemzi a várost, visszaadja annak a hangulatát. Az értékes vad lovakat ilyen utánfutókban szállítják a rodeóra. Ott jártunkkor épp egy bajnokság zajlott:
Az alábbi sztorit is elnyelte volna a nagy nirvana, ha nem kapcsolok időben.
Már az utolsó nap egyikén cirkáltunk a városban Danival, mikor elő akartam kapni a mobilomat, hogy valami érdekeset megörökítsek. Ám akárhogy igyekeztem, sehogyan sem találtam a számomra értékes tárgyat. Végső kétségbeesésemben kiborítottam a táskám tartalmát egy székre, hátha ott bújik meg valahol a „kis huncut”.
Ekkor gondolkodóba estem, hogy hova a p…ba tehettem, illetve hol használtam utoljára.
Egy áruházban fotóztam le ezt a több emeletnyi magas fenyőfát.
Rendben.
- Ott nem hagyhattam, mert nem tettem le a kezemből -, morfondíroztam magamban.
- Hát, akkor az utána levő helyen lehet csak -, adta ki az útirányt a nagy eszű Dániel fiam.
Felszálltunk a gyorsvasútra, amelyről ugyan készítettem két videót is, ám felszálláskor gyorsan letöröltem azokat, mert kellett a tárhely.
Viszont, valami csoda folytán 20121. 11. 12-én, tehát három évvel később rá bukkantam erre a gyöngyszemre:
A „tetthely” egy hatalmas, egymásba ömlő szórakozó hely volt, ahol szintén ki nem igazodik az ember egyhamar. Ott megkérdeztük, hogy hol foglalkoznak a talált tárgyakkal.
Egy nagy csöcsű, sötét bőrű, messze zengő hangú nőci volt az alfa-omega. Legalább fél órát várakoztatott bennünket. A fülén telefon lógott, és lehetett látni rajta, hogy intézkedik.
Nagy nehezen ránk is szánt egy percet. Elmondtunk, hogy milyen mobilom volt, ami elveszett. Pár perc múlva kijött a mobillal a kezében.
Istenem! Abban a hatalmas nagy kavalkádban, ahol az emberek tömege folyamatosan változik, valaki mégis leadta a mobilomat, és meglett. Mert nem a készülékért fájt a szívem, hanem a benne levő fotókért és videókért, amelyeket Las Vegasban vettem fel.
Ebbe a blogomba – végső búcsúként – beteszem azokat a fotókat is, amelyek valóban szuperek, de vagy ez idáig „rejtegettem” vagy pedig a Facebook-ra tettem ki. Ott viszont a blogolvasók nem élvezhetik.
A szép dekoráció megnyugtatja a szemet:
Egy hatalmas tó, a környezet gyönyörű, és a zene messze zengő. Ezt az estét nem lehet elrontani:
Utcai részlet:
Egy „mammut” autó! Még a küszöbéig sem értem fel:
Valóban nagy város, és az emberek csak kis pontoknak tűnnek a hatalmas monstrum épületek tövében:
Már az utolsó napon kissé fáradt voltam, ami nem is nagy csoda – ha belegondolok:
Igen, mi tagadás, a szerencsejáték azt is jelentheti, hogy egyesek kopasz fenékkel térnek haza.
1. rész: A Holdra szállás sokkal könnyebb!
2. rész: A kiválasztottak avagy berepültünk a világosságba!
3. rész „Sin City”, a Bűnös Város
4. rész Kitörő vulkán a város közepén
5. rész Paris Hotelen belül
6. rész Két lányt egy csapásra!
7. rész Búcsúzom
Simon Mara
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, tedd! S utána tedd a kezedet a szívedre…
