Simonék félrebeszélnek (46.) Út a házhoz vezet

Na, látjátok, ez aztán az átverés a javából. Azt hittétek a beköszöntő kép alapján, hogy valami bomba nőről fogok mesélni nektek. Ráadásul ez a jó nő én vagyok, igaz, 30 évvel ezelőttről…

Reggel fél nyolc körül megjött a négy tagú cigány zenekar, akarom mondani, a négy tagú brigád. Laci – azaz férjem – régi, öreg haverja, Béla azt mondta anno férjem munkatársaira, hogy „halál brigád”. Ők voltak egyébként a régi Gyerek Színház világosítói. „Halálian utálnak dolgozni.”

„Adjál nekik kávét!” -, adja ki az ukászt Laci határozottan.

„Nem adok még! Előbb dolgozzanak. 9-kor majd készítek nekik.”

Az ellenség megtévesztésül pár fotót szétszórok, melyeken felfedezhetitek a lázas munka nyomait:

De csak nem akaródzott a melós embernek elkezdeni a lázas munkát, tehát folytatni sem tudták. Na, gondoltam fél 9-kor, rendben, csinálok nekik kávét, hátha ettől fellelkesednek. Persze, ettől nem lettek frissebbek, mert ugyanolyan enerváltan működtek, akár a zombik.

Délelőtt 11-kor Józsi, a halálfejhez hasonló koponyával rendelkező, Bővíz Andrást utánzó Józsi haza ment. (Ez a Józsi erősen emlékeztetett Bővíz András, általános iskolai osztálytársamra.) Nem bírta a gyűrődést… Haza ment, mert egy kicsit felöntött a garatra. Gondolom, el volt  keseredve, hogy kollégái nem dolgoznak. Ő meg egyedül nem fogja meg a csákány végét. Délelőtt ugyan volt némi próbálkozása, de két vágás után úgy maradt, álló képpé zsugorodott az a 18 centije.

13:05

Leültünk Lacival ebédelni. Sajnos a házon belül, mert a teraszról most irtó rossz volt a kilátás a kertre. Minden fel van dúlva. Popi kifeküdt a szoba közepére, jelezve, belefáradt a mindhiába, magyar valóságba.

Pipás Bélának igaza van: Popi kövér. Annyira, hogy bele sem fért a képbe:

Ebéd közben Laci kezében megállt a kanál, amellyel a bablevest kanalazta:

„Hallgasd! Csak nem talicskát tol valaki?”

„Persze a szomszédban dolgoznak. Csak tudnám, mire várnak? Ezért fizetik nekik a napi díjat? Mert itt nemcsak arról van szó, hogy nem halad a munka, hanem arról is, hogy nem tudjuk normálisan élni az életünket. Ugyanis a kinti területet teljesen bitorolják a melósok, mi pedig ilyen fantasztikus kellemes időben erősen kifelé orientálódnánk. Ilyen áldatlan körülmények között viszont hová?”

Délután megbeszélte a három tagú brigád, hogy mi előnye van, ha valaki felvesz lakáshitelt, mert akkor már nem kell fizetni albérletet. „Igen, gondoltam magamban, de tényleg lesz munkájuk, ha így dolgoznak, ahogy itt, nálunk?”

13:35

A piros trikós kezében talicskát láttam az emeletről, de az is üres volt.

„Most még betonozni is kellene!”

A Betonkeverő ott árválkodik a kapuban. Délben elmentek kavicsért. Na, ez pont olyan, mintha én oda ülnék a varrógépemhez megvarrni valamit, de akkor derülne ki, hogy nincs is cérnám. Majd még meditálnék ezen a tényen több órát, aztán útra kelnék cérnát venni. És amilyen mákom van, még a bolt is bezárna, mire oda cammognék.

Manci magasról tojt az egészre, ő a finoman melengető napsütésben ücsörgött az ablakban:

14:10

Feltámadt a szél. A mukakedv nem… A verebek boldogan csirippeltek a fenyőfa ágain. Szövögették az idei családalapítási tervük részleteit. Úgy éreztem magamat, mint amikor fiatal koromban felálltam a szörfre, kieveztem kezemmel a Kis-Duna közepére, felálltam nagy üggyel-bajjal rá, ám szél semmi nem volt. Semmi, ami tova libbentett volna engem.

15:17

Elképesztő fordulat történt, a kis, mozgékony markoló gép munkába állt. El kezdte az utcán is felhalmozott hatalmas föld kupacot befelé hordani.

Pista is előkerült piros trikóban, cigaretta csikkel a szájában és egy lapáttal a jobb kezében. Azért ennyi minden nem történhet egy azon, szent időpontban! Úgy éreztem, van Isten az égben!

Nem akarom idegzeteteket pattanásig feszíteni. A lényeg, hétfőn jöttek a jó emberek az útkészítés címén, hogy hétvégére kész lesz. Ez igaz is lett volna, ha nem lébecoltak volna annyit. Csak tudnám, kinek volt ez jó? A főnök fizette nekik a napi díjat, én meg úgy éreztem, hogy egy nap alatt öt évet öregedtem.

Nem bírtam megállni, hogy egy rövidke videót, mint vérbeli lesipuskás, ne „süssek el”:

Szerdán nem bírtam nézni annak a kockás inges ürgének a kínlódását, akinek csak annyi lett volna a feladata, hogy egy kis résznél a földet arrébb hordja. Igen, de ezt úgy tette, hogy a földet jó messze, szanaszéjjel lapátolta.

Ekkor történt meg Zrinyi kirohanása a teraszról a kertbe, és átmentem fúriába:

• Ember, ha már lapátolja kifelé a földet, mi lenne, ha egy helyre hordaná, mert akkor könnyebben lehetne bánni vele, mert ugyebár az nem maradhat ott örökké.

Ekkor jött a nagyfőnök – akinek egyébként mindig máshol akadt dolga -, hogy ő tudja, mit kell csinálni. Már több száz utat elkészítettek, és egyébként is helyreállítják a kertet. Gondoltam magamban: „Persze, ja”.

Laci leteremtett, hogy nem kell rájuk szólni még akkor sem, ha piszmognak…

Természetesen hétfőre ugyan elkészültek – három napos csúszás! -, de a tereprendezéstől annyira messze voltak, mint én Londontól. Akkor aznap már viszont annyira undoritiszem volt egy melós látványától is, hogy nem bántam, menjenek Isten hírével, ne lássam őket soha többé…

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!