Mielőtt elmentem volna hazulról – bikiniben, kis kosárkával a kezemben – Antiékhoz, akik hét szomszéddal arrébb laknak, megkérdeztem párom:
- Laci, elmész hazulról?
- Nem, maradok.
Ez teljesen logikus volt számomra, hiszen nemrég jött haza a városból, de óvatosságból megkérdeztem. Ekkor még reggel 10 óra volt, de már égtem a munkakedvtől. A fenti párbeszéd hatására nem vittem magammal sem mobilt, sem pedig kulcsot.
Antiék megengedték, hogy a hatalmas barackfájukról szedjek egy adag barackot. Igazi termék dömping volt idén. Egy egész napközis tábor jól lakott volna belőle, és még mindig maradt volna nekik is télire.
Nem a fáról szedtem, hanem a földről. Egyrészt, mert azok már érettek, másrészt mert sokkal munkásabb, fárasztóbb szedni, harmadrészt nem akartam visszaélni kedvességükkel.
Megyek haza a kosár barackkal, s tudtam, hogy még igen sok munka vár engem. A netet is sutba dobtam, ezt pedig csak igen komoly indok esetén teszem.
A kutyák ugatnak a kapunál. Felállok a kapu szélére, és úgy kiabálok be hosszan, elnyújtva:
- Laciiiiiiiiiiiiii! Laciiiiiiiiiiiiii!
Arra gondoltam, hogy ha felállok a kapura, jobban hallja, de válaszul csak a kutyáim üvöltöttek a kerítésen belül.
„Hol lehet Laci? Mit csináljak ezzel a kosárnyi barackkal? Azt ígérte férjem, hogy nem megy el.” Tolongtak a kérdések a fejemben, mi ilyenkor a teendő. Végül bevermeltem a szomszéd kerítésén kibugyogó sárga, vidám virágok alá a kosarat, és tele szórtam a tetejét fűvel, hogy senki ember fia fel ne fedezze az útról.
Majd Terikét vettem célba, aki a Kis-Duna partján lakik, a gát másik oldalán. Mentem, hogy Pali (Terike férje) telefonján hívjuk fel Lacit, így rögtön tudom, mi a helyzet. Ebben az időpontban még aludt Pali, tehát nem lehetett felébreszteni, mert későn aludt el derékfájdalmai miatt. Tehát eleve javasoltam, hogy ne ébresszük fel.
Terike egyik macskája is értetlenül néz be a konyha ablakán:
Imádom azt a házat, ahol minden élőlénynek vannak kedvenc helyeik, zugaik, ahol jól érzik magukat:
Ám mégis meg próbáltuk Pali telefonját használni, ami abban a percben le is merült. Rendben, töltsük fel. Persze, de a pin kódot viszont nem ismerjük. Nagy nehezen – miután Pali felébredt – felcsörgettük férjem telefonját, ám Laci nem vette fel.
Oké, ekkor már délhez közelített az óra mutatója. Tehát okosabb nem lettem, de mégis haza mentem, gondoltam, csak haza érkezett Laci.
Kiderült, hogy ő meg a szomszéd utcába átment Béláékhoz egy tányérjukat visszadni, mely Laci névnapjából maradt még nálunk. Telefont elfelejtett vinni, illetve arra gondolt, hogy mindjárt jön haza, ám Etuska szóval tartotta.
A bolhás kutya szerintem hozzám képest egy tündérke lehet, annyit morogtam félhangosan szűrve a „kedves” szavakat fogam között. Nem voltam kenyérre kenhető állapotban – ugyanis tudtam, hogy mi munka vár még rám. Délután kettő felé már az én részemről készen voltam: a barackból kivágtam a rossz részeket, fűmentesítettem, megtisztítottam egyenként azokat.
Most Lacin volt a sor, hogy a tényleges befőzési eljárást elvégezze:
- Rabszolgásítottál engemet teljesen -, állapította meg a tiszta tényt.
- Legalább egy hónapra -, feleltem hangosan és közben röhögtem.
Bizony, nagy hibát követett el, tehát egyelőre én vagyok nyeregben!
Hogy elvarrjak mindent szálat, tudom, ebből a sztoriból már csak a farkas hiányzott! A farkas a következő részben jön elénk, addig is elégedjetek meg ezzel a kis, szerény Piroskával:
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
