Ma egy teljesen lehetetlen bloggal állok elő. (Valerianat készítsétek elő!) A képzelő erőtöket erősítem, mert mindig magatok elé kell vetíteni különböző figurákat, akikre felfigyeltem jöttömben-keltemben. Erre is szüksége van a léleknek, mint ahogy arra is, hogy ne csak mélyhűtőből előkapott, félkész ételeket fogyasszunk. Nyers zöldségeket is preferáljunk, amikor a fogaknak több dolguk akad. A fáradozás mégis megéri.
Tulajdonképpen a mai blog arra jó, hogy gyakoroljátok azt a szitut, amikor bele tudjátok képzelni a másik helyzetébe magatokat. Mert ennek hiánya a bajok forrása. Az értetlenség, a másság el nem fogadása. A „nagyságunk” fényezése, a felsőbbrendűségünk nyilvánvaló mivolta.
A másokra nem oda figyelés, a fantáziamentesség gúzsba köti lelkünket…
Ma jó hangulatban voltam annak ellenére, hogy az idő szuttyong és annak ellenére, hogy a busz nem jött időben. Mit értek ez alatt? Ha beállok a megállóba, minimum egy percen belül ott kell lennie a busznak.
A banánt már be tudom kapni. Ennek nagy jelentőséget tulajdonítottam az előző blogomban.
A metrón előttem ült három kínai fiatalember. A középsőnek fóka mokaszinja volt. Nagyon kedvesek és figyelmesek voltak egymáshoz, de túl MELEGEN öltözködtek a tavaszi időjáráshoz képest. A bal szélső dagiról nem tudtam megállapítani, hogy fiú vagy lány. Jó, nem nekem kell tudni. Ahogy így visszaemlékszem rá, olyan duci volt, hogy az ápolt körmei miatt azt mondom, hogy lány volt. Nem. Fiú inkább! Na, jó…
Viszont elégedett volt a világgal. Ezt határozottan tudom.
A Leicester Square metró bejárati részénél csak úgy hemzsegtek a fiatal, életerős rendőrök. Azért örültem annak a ténynek, hogy villámgyorsan elhagytam a terepet és fogságukból kiszabadítottam hab testemet. Tudjátok: szeretem a hajnalt…
Viszont mellettem egy fantasztikus méreteket öltött jeges medve foglalt helyet a szűk keresztmetszetű metró vagonban, sötét barna nőnek álcázva. Ha valaki a ducinál is ducibb – és ez bóknak számít -, ne vegyen fel fehér műszőrmét(!) Két, hatalmas táskát szorongatott hatalmas kezeiben. Lehet, hogy egy menhelyet rabolt ki éppen!
Mit gondoltok, van-e szeplős, egyébként csoki bőrű nő? Igen, van. A szeplők rá vannak pingálva az arcára.
Három a kislány: a jobb szélső egy 30 év körüli ázsiai nő volt, szintén a duci kategória, de annyira szomorú volt a tekintete. Befelé nézett, a belső kivetítő vásznán merengett. Nem volt szép, amit látott. Érzékeltem. Viszont a mellette levő szőke, agyonsminkelt rendben volt mindenféleképpen, és kiegyensúlyozott. Ez a fő.
A bal szélső nőci szintén szőke volt és smink nélkül. Nem sokat adott magára. Nem volt boldog. Mindezekből mi következik. Én most csak eggyel állok elő: a make up boldoggá teszi a nőket.
Na, és szavamat ne felejtsem, hogyan terjed a rémhír? Ha megkérdezitek egy hét múlva azokat az ismerőseiteket, akiknek szétküldtétek a blogomat, hogy mit gondolnak, mi van Simon Marával, cserében kérdéssel válaszolnak:
- Miért? Ki az a Simon Mara?
Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a sorozat, a Londoni tévelygések – remélem – sokak örömére. Ebben a kategóriában itt nézelődhettek:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
