Nélküled nem valósult volna meg, köszönöm!

Mindig makacsságomnak köszönhetek sok mindent. Jót és rosszat, melyek hozományaként tanulságokat vonhatok le. Vagyis minden rosszban van valami jó, legalább is kell, hogy legyen…

Így jártam ezen a pénteken is. Mentünk Lacival a szokásos sárkányhajó edzésre, már előre örültem neki. A tornateremben szép lassan összejött egy kis csapat este hat körül, akik az izmok megmozgatására szavaztak. Bemelegítettünk, rutinos karkörzések, hajolgatások és egyebek, miközben a tréfa sem marad el. Szólt a zene, mely egy – számomra – poros és érdektelen együttes zenéje volt.

Két edzéssel korábban csodálatos, számomra ismeretlen dalok röppentek fel és serkentettek még dinamikusabb mozgásra.
– Lehetne esetleg más zenét hallgatni, ha ezt átugornád? -, kérdeztem, mert arra gondoltam, Ferinek oly mindegy, százmilliószor meghallgatja ezt, amire azt mondtam, cserélje fel valami másra.

A válasz nemleges volt.
– Jó, akkor megyek haza.

És az elhatározást tett követte. Felöltöztem, és köszönés nélkül kisétáltam a tornateremből. Fájt a szívem egy kicsit, de ismertem magamat. Tartottam magamat annyira, hogy azt tegyem, amit meg kellett lépnem. Ha engem megkért volna valaki arra, hogy ugorjam át már azon a bizonyos lemezanyagon, és szóljon más zene, minden további nélkül megtettem volna. Tudom, milyen apró dolgokon múlik néha a boldogság. Tehát miattam soha nem kaphat gellert ez, a fényre való törekvés. Vagyis én csak olyat kérek mindig a másiktól, amit én is megtettem volna minden további nélkül.

Feri viszont egóból mondta, hogy NEM.

És az EGO azt mondta: egy nő ne akarjon mást, mint amit Ő akar. Sebaj! Minden rosszban van valami jó. Ezt már rég megtanultam, tehát kíváncsian néztem a több mint egy órás haza-gyaloglásom elé. A kocsit Lacinak hagytam.

Éjszaka a fekete macska is csak halkan dorombol

Úgyis régóta vágytam arra, hogy végig sétáljak Ráckevén, a sötét Duna-parton. Persze elméletben ez jó buli, de a gyakorlatban annál speckóbb művelet. „Surranó kis árnyak, jobb, ha félreálltok, hipp-hopp, jön Vuk…”

Az orromig sem láttam gyakran, sötétben botorkáltam. Már csak akkor vettem észre, hogy a fák gyökerei között hatalmas tócsa ásít, amikor telibe találtam. Ezen a részen ugyanis hiányzik a közvilágítás.

Viszont ha olyan részhez értem, ahol a teleholdságát megelőlegező hold ezüst-opálosan bevilágította a néma vízet, ahol a távoli világító lámpatestek fénye vékonyan belelógatták lábukat az alvó Kis-Dunába, az valóban mesés volt. Fekete macska surrant előttem, az úton, a tintafekete sötétben…

Ez a videó akár hangjátéknak is elmenne, de az éjszaka „láttatására” megfelelő:

Makacsságom fejében megkaptam a kutyahang foszlányokat és élvezhettem: messze-messze motorcsónak zaja verte fel a csendet. Bal kéz felől a víz, jobb kéz felől pedig hatalmas fák, bokrok, kerítések, sejtelmes, ablakokból kiszüremlő fények, házak sziluettjei. Az egyik stégre kisétáltam, és beleszimatoltam a levegőbe. Úgy hallottam, mintha a víz csámcsogna. Ez akkor nem tünt fel.

Mint valami győztes császár, végigmértem a tájat, mintha az mind az én birodalmamhoz tartozna. „Igen, de jó itt lenni!” Ha megalkuszom, akkor ezt sosem éltem volna át! Ráadásul ezt már rég beütemeztem: „egyszer éjszaka kijövök a partra és végigsétálok rajta” -, tervezgettem. Ez – egészen idáig – csak egy vágyálom maradt volna, mely egyre nagyobb súllyal nehezedett volna a lelkemre, mert NEM TETTEM MEG!

Köszönöm, Feri, hogy ezt az élményt megadtad nekem. Nélküled nem ment volna! Igazad van, nemcsak a testet, de a lelket is edzeni kell! Köszönöm!

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!

És ha barangolni akarsz blogom lankáin, itt megteheted!

Várlak szeretettel!