Május utolsó pénteke. Végre nagy nehezen sikerült a szerelő karmaiból megkaparintanom a kocsimat. Nehezen engedte el Kristóf. (Mai napig nem tudom, mi a neve, mivel a nevekkel mindig is hadi lábon álltam.) Mindig talált valami ürügyet, hogy ne készüljön el az autó. Ilyen hülyeséget, hogy a bal első fényszórót még nem szerelte ki egyik autójából, és ezért beszerelt egy nem teljesen oda illőt. (Hogy miért kerültem ilyen áldatlan helyzetbe, itt elolvashatjátok.)

Ennél nagyobb hülyeséget sem hallottam.

Kristóf negyvenes éveinek elején jár, hasonlít egy békés barnamedvéhez. Sötét barna, hullámos haja néha pajkosan, félig eltakarja bánatos, barna szemeit.

S onnan, a sűrűből lesi az ember reakcióit, mint a maci, aki a bokor mögött várja, hogy tele szedd a vödrödet finom, vérvörös málnával, és akkor előjön „begyűjteni” a zsákmányt.

Először nem gondoltam semmit. Ösztönösen sosem megyek csinosan ilyen szakikhoz. Ne gondolják azt, hogy szabad préda vagyok. Itt sem jártam el különbül. Igazi toplák stílus, smink nélkül.

Ám nem dőlt be a közel két méter magas Kristóf, nem dőlt be ennek a trükknek. Na, kérem, csak azért, mert valakinek az egész teste betakarhatja minden erőfeszítés nélkül a nőnemű lényt, azért még nem kell arra gondolnia, hogy a másikat meg lehet hódítani.

Mondataiban hiány-jeleket, gondolat jeleket fedeztem fel. Valamire várt. Nem értettem az elnyelt mondatok végét, és a három pont sem illet hozzá. De aztán összeállt a kép.

Szombat délben férjemmel ebédhez készülődtünk. Irtó éhes voltam, alig vártam, hogy végre asztalhoz üljünk, élvezzük a finom ízeket és egymás társaságát. Kint, a teraszon terítettünk meg. A gőzölgő húsleves már ínycsiklandóan illatozott a fehér abroszon.

A kutyák ugatnak. Mi tudjuk, mit jelent, ha ilyen hangszínbe ágyazva ugatnak popiék. Jól sejtettük, az öreg, rozoga Jóska az. Bevitorlázik a nyikorgó kapun, Dönci, a csupa szőrmók, guruló kutya pedig a nyomában.

Nem zavarja, hogy éppen ebédhez készülődünk. Pedig tudja, hogy nagyon nem csípem az ilyen akciót. Mindegy, megkínáljuk egy kis borral. És valamit dünnyög, hogy másnap mikor mennek Gizikével templomba.

Elvesztem a türelmem. Egyrészt mert már százszor megmondtam, hogy ne jöjjön dél és délután 4 között, mert akkor vagy eszünk, vagy pedig pihenünk. Ám Jóskát ez nem hatja meg. Direkt akkor jön.

– Jóska, megkérhetlek, hogy hadd ehessek a férjemmel kettesben? Szeretnék most csak az ebédre és a férjemre koncentrálnom.
Láttam Jóska szemében a rémületet, hogy túllőtt a célon. Úgyhogy rögtön szedte a sátorfáját. Dönci az öreg lábai körül cirkál.

Alig kezdjük el a ragyogó, méz színű leves kanalazását, mikor csöng a mobilom.

A szerelő Kristóf volt, és ő is motyogott magában. Többek között arra volt kíváncsi…

Igen, ez az, már eszembe jutott: elmennék-e vele vasárnap Balatonra, hogy telket nézzünk együtt. Na, basz… Ő az az ember, aki úgy keveri a trutyit, hogy talán még észre sem veszi az örvényt maga körül.

Gyerekek!

Ha hiszitek, ha nem, lenyelte a blogom végét a rendszer szőröstől, bőröstől. (Most már ilyen tudatlanul kell nekünk meghalnunk. Sosem fogjuk megtudni, mire is volt kíváncsi a mi Kristófunk…)

 1. részt itt olvashatjátok el: Két kicsi kecske

2. részt itt olvashatjátok el: Valaki közbe szólt!

3. részt itt olvashatjátok el: Zorró itt járt közöttünk!

Simon Mara

A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted! S utána tedd a kezedet a szívedre…