Egyszer majd megkérdezem valamelyik ráckevei „őslakóst”, miért hívják Pokolhegynek egy bizonyos területét Ráckevének. Belső őrültségemtől hajtva tavaly év őszén, egy péntek délután elindultam gyerek cuccokkal felmálházva a kis Suzukimmal.

Az internetes térképre visszagondolva, valahogyan másképpen emlékeztem az utcákra. Így egyre gyakrabban kellett megkérdeznem a járókelőket az útirányomat illetően. Ám alig láttam bárki ember fiát, hogy segítséget kérjek. Tudtam, hogy ezen a területen elsősorban cigányok laknak, és a sztereotip gondolkodás szerint nem szerencsés fehér embernek betenni ide a lábát, főleg estidőben. Ám úgy gondoltam, hogy a jó Isten velem van, hiszen jó szándék vezérelt.

Széles, poros utak, néptelen házak. Legalább is befelé zajongva – melyekből semmi hang ki nem szűrődött az utcára, pedig köztudott a cigányokról, hogy kimondottan hangoskodók. Az egyik, elég kényelmes telek – szép, világos ablakokkal, színes falakkal, igen értékes kocsival – udvarán egy férfi állt. Magasba tartott egy kisbabát, aki talán még fél évesnél nem lehetett idősebb. A cigány férfi – úgy tűnt – mintha Krisztusnak tartotta volna fel a kisdedet, hogy bemutassa: íme, Uram, itt van a Te szolgálód.

Meg kell állapítanom, hogy rendetlenségnek, kosznak, szemetelésnek még a nyomára sem bukkantam. Egyetlen egy, gyufásdoboznyi szemetet sem dobtak el. Van mit tanulnunk tőlük.

A poros úton velem szemben jött egy igen sovány nő (tökéletesen kortalan) és egy még girhesebb, ősz hajú férfi, akinek fél szeme üvegből volt. Kérdésemre készségesen válaszolták:

• Először balra kell menni, aztán a kanyaron túl egyenest, aztán megint jobbra, és utána megint balra.

Kész. Ha valaki kettőnél több irányváltoztatást javasol nekem, akkor teljesen összezavarodom. Ezért volt, hogy összesen háromszor tekertem le a kocsi ablakát, hogy meghallgassam a mindig segítőkész útbaigazítást.

• Két kisfiút keresek, akiknek két éves kis-húguk van. Úgy tudom, hogy ebben az utcában laknak.
• Ha jól sejtem -, válaszolja a két férfi közül az alacsonyabb, kissé köpcös cigány ember hercig bajuszkával -, ott lesz a házuk, fent a domboldalon.

Mivel látták, hogy kicsit értetlenkedem, mégis hol, pontosan, ezért a kapuhoz mentek. Még a kertkaput is kitárták, hogy a kocsimmal felguruljak egészen a házig, amely egy homokdomb tetején állt. Liliputiak laka.

A ház kicsi volt, alacsony, és mint valami bábszínházban épp az egyik főszereplőt láthattuk „porondon”. Egy szintén soványnak tűnő férfit láttam egy szál alsógatyában. Üres tekintettel bámult kifelé a szobából. (Akkor még szobának tűnt, de az egy iciri-piciri előtér volt.) Mintha nem is vette volna észre, hogy valami szokatlan dolog történt náluk.

Oh, semmiség, csak egy vadidegen nő (mármint én) érkezett egy idegen kocsival, este nyolckor, amikor a sötétség rohamléptekben veszi át az uralmat. És ez a nő illedelmesen köszön, és azt kérdezi, mit is?

• Jó napot, itt lakik két kisfiú?
• Nem -, jött a gyors válasz a férfitól, de aztán fél méterrel az ő ajtajuktól, mely teljesen tárva, nyitva volt, bekukkantott egy másikon. Ezen az ajtón csak egy függöny lifegett. Vagyis – ha jól érzékeltem -, nem emlékszem, hogy lett volna ajtaja.
• Őrájuk gondolt? – kérdezte az alsógatyás férfi. És beszólt a sötét lyukba, a nevesincs gyerekekhez. Mert itt nem volt fény, csak, ahol a férfi trónolt.

Végre kijött az a két kis, rókakölyökre emlékeztető fiúcska, 6-8 évesek lehettek, akikkel egy katolikus kiránduláson találkoztam életemben egyszer még a nyár közepén. Messziről lerítt, hogy nincsenek agyonkényeztetve, mint más gyerek.

Megszeppenve és fásultan álltak az ajtóban. Tanácstalanságukhoz semmi kétség nem fért. Még előkerült a kis húguk, akire valami szutykos kis ruhácskát adtak, szemében ugyanaz az élettelen fény. Szájában cumi.

• Csak hoztam pár gyerekcuccot -, hadartam. És már kezdtem is kihuzigálni az autó csomagtartójából a több zacskónyi ruhát.

Nem szóltak semmit, egy árva szót sem, hogy köszönik a szép, igényes holmikat, vagy bármi ehhez hasonló. Látszik, hogy nem gyakorlott ajándék-kapók.

Aztán röviden, kurtán-furcsán elbúcsúztam a „tetten ért” ház népétől, és már gurultam is tovább.

Milyen furcsa volt, hogy a kipufogó dobom lerobbantsága miatt olyan éktelen hanggal közlekedett az autóm, és senki rá sem rittyentett a házból, hogy valaki becuccol az udvarukba.

Kitapintható volt, már azon a szinten van mindenki, beleértve két éves lánykát is, hogy nekik minden mindegy. Őtőlük a ház összedőlhet, hiszen lehet, hogy jobban járnának, ha az erdőben ütnék fel a tanyájukat, mert ott kényelmesebben lennének.

Ahogy hazafelé iparkodtam, sokkos állapotomból nehezen kibogozódva, búcsút intettem egy Buddhához hasonló testalkatú férfitól. Az ébenfekete bőrű férfi egy gyerek fürdőkádban tisztálkodott. Hasalja lelógott a kád szélére. Őt sem izgatott senki és semmi. A fürdővízre koncentrált.

Én pedig arra: valahogyan feldolgozzam az élményt. Megismertem az abszolúte értelemben vett szegénységet: anyagi hiányon túl az érzelmi fásultságot. Ez utóbbival nem tud semmi sem versenyezni.

Persze volt ennek a röpke találkozásnak egy második felvonása is. Amikor egy ráckevei tősgyökeres hölggyel kerékpároztunk el a srácokhoz. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az öblös telek egy homokhegyen „terpeszkedett”. A házhoz vezető út tömény homokozó. A ház ugyanolyan iciri-piciri volt, mint először.

Most viszont az édesanyával is találkoztam, aki jó húsban levő hölgy, rendezetlen fogsorral, vörösre festett hajjal. Kedves volt velünk és közlékeny. Tehát megtudhattam, hogy a lakhelyükhöz közeli csemege boltban eladó, míg a párja, Kálmán – aki nem is olyan sovány, mint először érzékeltem – biztonsági őr egy bevásárló központban. Ennek a hírnek nagyon örültem, mert így nem kellett még azon is rágni magamat, hogy vajon kerül-e meleg étel – legalább – néha az asztalukra.

Igaz, most sem tudtam beljebb kerülni a picurka házba, hogy „felmérjem” a terepet. Ennek pedig biztos, hogy hasznát venné a kis család, mert akkor látnám, mi az, amiben tudnék nekik segíteni. Ami késik, az nem múlik – türelem. Második alkalommal valahogy mindenki kedvesebb volt. A kislány például – annak ellenére, hogy két éves – aranyosan nevetgélt, próbálgatta a cipőket a lábára. A srácok is most sokkal felszabadultak voltak. Gondolom, ez annak tudható be, hogy most már mindenkiben tudatosult: mi nem azok vagyunk, akiktől félni kellene.

• A volt férjem sokat ivott, úgyhogy egy idő után elegem lett, és elváltunk. Kálmánnal – miután találkoztunk – hamar Ráckevére költözködtünk. Édesapámék semmivel sem támogattak. A családomtól semmit nem kaptunk, viszont az „anyósom” – bár még nem házasodtunk össze – nagyon sokat segít. Itt meg nem egyszerű az élet.
• Mi lenne, ha hoznék mogyoró cserjéket, és akkor legalább tudnátok mogyorót enni.
• A cigányok biztos, hogy megennék előlünk.
• Úgy érted, hogy bemásznának hozzátok? -, értetlenkedtem.
• Igen, ezért nem ültetek semmit sem, mert ők leszüretelnének helyettünk mindent. Ráadásul a szárazság és a homok miatt nem igen teremne meg semmi sem. Az öntözés nagyon drága. Azért kerültünk erre a telekre, mert annak idején olcsón meg tudtuk venni. Bár meg kell mondanom, befogadtak bennünket szomszédaink attól függetlenül, hogy nem tartozunk közéjük.

Igen sajnálatosnak tartottam, hogy saját sorsukon nem tudnak szorgalmukkal egy kicsit legalább javítani. Én persze biztos, hogy megpróbálnék növényeket ültetni. Tartanék egy kutyát, még ha az kis termetű is lenne. Az ebeket nem szeretik a rosszban sántikálók. Így kevesebb esély volna a hívatlan látogatókra. (Persze akkor én sem tudtam volna olyan simán begurulni a telkükre.)

Sok családban teljesen „természetes” életérzés a reménytelenség, hogy a jövőjük alakításába nem szólhatnak bele, mert kiszolgáltatottak az elemi erőknek. Ha élettelen a lélek, a test nem mozdul.

Kérjük a jó Isten segítségét, hogy a liliputi ház lakói békében, összefogásban és szeretetben éljenek együtt!

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!

És ha barangolni akarsz blogom lankáin, 

tedd:

 https://simonmara.com