Simonék félrebeszélnek (143.) Ne stresszeld a gyereket!

Hatalmas erőbedobást igényel tőlünk, párommal, ha a szeretett család együtt tölt egy hetet. Különösen igaz, ha mind a három unoka és azok szülei látogatnak meg bennünket itt, Ráckevén.

Ma nem hittem el, hogy ma van, 2026. 08. 16., amikor Dani, Kriszta és a három unoka beviharzik az életünkbe. Tiszta képtelenség. Most éppen várom, hogy este tíz után befussanak férjem fuvarozásának köszönhetően.

Már napok óta készültem, hogy sütök valami sós sütit meg édeset. El is mentettem recepteket, de természetesen nem találtam azokat. A mai napom – vasárnap – azzal töltöttem időm nagy részét, hogy (legalább) gondolatban foglalkoztam azzal az eszement gondolattal, valamit sütök. De hogy mit? Azt nem tudtam. Laci el volt keseredve, hogy megint felfordulás lesz, ám az eredmény igen kétséges.

Jó -, akkor határoztam el egy nagy levegővétel kíséretében -, akkor csinálok palacsintát. Abban verhetetlen vagyok. A múltkor rizslisztet kevertem össze gluténmentes liszttel, és jól sikerült. Rendben, akkor ezt fogom tenni. – Ám egy igazi kulimász lett belőle.

Laci ismét fogta a fejét a csemege látványától – mint mindig -, én nem. Komolyan! Ha rám szakad a plafon, tudomásul veszem, még kaccantok is egyet, hogy íme, ez várható volt. Iszonyú randa és aránylag ízetlen palacsintákat varázsoltam elő. Már a háromnegyedét megsütöttem, mikor váltottam. A tésztához hozzákevertem egy kis hagyományos lisztet. És íme, csoda történt, már rendes kis alakzatok születtek.

Gyakorlatilag ma már – vasárnap estéhez viszonyítva – megúsztuk, hogy semmi érdemleges nem történt, mindenki a maga módján járul a nagy családi kakafóniához. De tényleg, nem gondoltam volna, hogy Elvira is, a picur, rákapcsol. Napközben még csak rendben van, gügyörészik stb., amit minden kis egy éves bébi művel, sőt, csak el ne kiabáljam, hétfőn már kitartóan mosolygott rám, mintha azt mondta volna: oké, te vagy az én nagymamám.

Este viszont az erőviszonyok megváltoznak, tudom, a családi szokásrendszerből következik ez. Tíz után, mintha csak beintene egy karmester, Elvira is színre lép, nem gügyörészik, hanem határozott hangokat ad ki kitartóan. Ilyeneket pld. „oáááá” vagy ilyeneket: „hehehehe”. Őt nem inthetem le, mert a többiek is mondják a magukét egyre erőteljesebben. Mi, férjemmel, ahogy szoktuk, tíz körül felkotródunk a szobánkba, de én csak nem tudok belenyugodni a megváltozhatatlanba. És lerontok a meredek lépcsőn, mint egy fúria:

Hogy lehetséges, nem elég, hogy a gyerekek hangját is hallom teljes bedobással, de még a felnőttekét is?

Ezt a pókot szeretném kivinni, Kriszta nem díjazza. – Dani ott áll az ágyon, és egy edénybe szeretné bele irányítani a jól megtermett pókot.

Nekem jó módszerem van erre úgy, hogy nem sérül meg az állat.

Nem! -, És hosszú percekig vizslattam a hadműveletet, mire tényleg sikerült a pókot kitessékelni a házból.

Tudjátok, nálunk – de szerintem másoknál is – a legproblémásabb időszak a lefekvés. Azonban hamar rájöttem, mi a gyenge pontja Ekinek. Amikor elkezdte igen hangos magánszámát, mintegy jelt adva a tesóknak, hogy ők is csatlakozzanak hozzá, akkor ezt mondtam:

• Oké Eki. Akkor én pedig viszem ezt a kedvenc párnádat vissza, a szekrénybe. – Ez a kedvenc párna egy hosszított, óriáskígyóhoz hasonlít, és Eki nagyon szeret vele aludni.

Tehát nem kell sokat harcolnom, mert ha a főnököt sikerül csendre inteni, akkor az apróbb gyerekek már nem hangoskodnak.

Hétfőn elmentünk késő délután a ráckevei szabad-strandra, én nem mentem bele a vízbe. Nem volt hozzá humorom, de Luszikát, Ekit és Danit alig lehetett onnan kihalászni. Kriszta a kis Elvirával otthon maradt. Ennek az esti órákban lett jelentősége. A vacsoránál, ami mindig olyan nagyon érdekesen, szétfolyósan történik meg, mert nem lehet összeterelni a népet. Az idő előrehaladtával egyre inkább össze-vissza esznek. Valahogy mindenki akkor eszik, amikor érkezése van. Kriszta viszont nem evett.

Nézd meg -, hívtam fel figyelmét Lacinak -, Kriszta biztos valami édességet evett, ezért nem éhes. És igazam lett! Dani felfedezte a hűtőben, hogy egy nagy tábla csokiból hiányzik a háromnegyed része. Nevetve fülelte le a feleségét. Én – mondjuk – messze nem kacarásztam volna ezen, mert Kriszta már egyre inkább egy gumi abroncsból modellezett, felfújható Mischelin babához hasonlít.

Eki – a legidősebb gyerek – hozza a formáját, szereti, ha nagy a felhajtás. Amikor sír Luszi – a középső leány gyermek – ott ugrál boldogan, látszik, hogy ekkor elemében érzi magát. Lu  szikának különösebben nincs semmi baja, de elkezd sírni, húsz perc múlva már igazi könnyek sajtolódnak ki a szeme sarkából. A mamája úgy ítéli meg: nem komoly, tehát a dráma folytatódhat. A kislány egyre hangosabban üvölt, sőt, őrjöng. Eki elégedett, apja nem tud mit tenni, a nagyi idegzete pedig felborzolódik. Nagypapiról nem beszélek.

Vigyük lezuhanyozni! -, adtam ki az utasítást. És valóban ruhástól bevonszoltuk a tusoló tálcába a minden erejét latba vető, ellenkező leánykát, igaz, nem csonthideg vizet engedtünk rá. Meg sem kottyant neki, ugyanúgy üvöltött, mint a sakál még fél óráig.

Eki sok-sok cselvetése közül a legutóbbi az, hogy anyja mobilján két megrendelést is leadott. Még szerencsére idejében visszamondták. Tudjátok jól, mi a véleményem erről. Kérdeztem ettől a velejéig romlott gyermektől:

Szereted a szüleidet. – A válasz természetesen igen volt.

Akkor miért teszel rosszat nekik módszeresen, rendszeresen? Ellensége vagy nekik? – Eki csak villogtatta bogárfekete szemeit. Láttam rajta, erősen felmérte a menekülési lehetőségeket.

A mai menü marhahús csontleves sok zöldséggel, daragaluskával, utána rántott hús rizibizivel és kovászos uborkával. Utána mákos guba, igaz, ez estére csúszott. Nem kell annyit enni!

Eki oda ült az asztalhoz, de látszik, hogy gyakorlatlan nagymama vagyok, mert pont előtte levő helyre tettem a rántott húsokat egy igen gusztusos tálra. Több sem kellett Ekinek: neki csak hús kell.

Nem -, mondtam határozottan. – Előbb egyél egy kis levest, utána ehetsz húst. Csak nyárvogott, ahogy szokta. Megelégeltem a vonaglását, nyárvogását, kiragadtam a székéből, és közben üvöltöttem:

• Nem kötelező itt lenni,  mit gondolsz, körülötted forog a világ? -, szorosan fogva karját kipenderítettem a kapun túl az utcára őkelmét. Ő visított, de nem érdekelt. Nem is tudom, talán Dani volt, aki a fiúért ment tíz perc múlva.

Amikor bejött Eki, kértem az apját, hogy szó szerint fordítsa le, amit mondok:

Elmegyünk a boltba, összevásároljuk a nyersanyagokat, de ez csak felvezetés, sorban állunk, a pénztárnál kifizetünk egy csomó pénzt. Itthon összeállítjuk a kaját, megfőzzük, törölgetjük homlokunkat, erre ez a kis nyikhaj, aki soha semmit nem tesz le az asztalra, viszont ami keze ügyébe kerül, tutira végleg elrontja. (A fürdőszobából a mosószereket, kozmetikumokat mind eltakarítottam, bevittem a nyári konyhába Eki elől, aki szereti kiöntögetni, likvidálni azokat. Minden kütyüt, telefonokat, kapcsolókat, mindent-mindent felteszünk a szekrény tetejére.)

Eki nekiáll a rántott húsnak, de rízst, ami most tényleg szuperre sikerült, nem evett.

• Nem -, nyúltam át a kis fiú tányérján. Egyél rizst, kapsz húst. – Jött a hiszti természetesen.
• Szegény gyereket ne frusztráljad -, mondta az engedékeny apja.

Több sem kellett nekem:

Azért ilyen nyámnyila a gyerek, nincs benne semmi tartás, mert mindent megengedtek neki. Sajnos Luszikára is érvényes ez.

Tipikus reggel: már mindenki mozgósítva, csak Luszi alszik.

• Ne stresszeljétek a gyereket -, adja ki az ukászt a kis menyem. – Bármit csináltok, ha lábujhegyen pisiltek, akkor is hisztizni fog.

Luszi magához tér az éjszakai kómából. Éppen akkor hagyta abba Kriszta a picur etetését, máris ott van Luszi, aki rácuppan anyjára, és görbül le a szája – síró hangot ad ki, komolyabban vegyék -, hogy megfelelő nyomaték legyen az ő elesettségét illetően. Mert csak tudjátok meg, Luszi olyan leányka, aki csak olyan dinnyét eszik, aminek nincsen magja. Na, most kérdem én: minek van kettő, azaz kettő keze is ennek a lánynak? Dísznek? Sokszor ezt gondolom. Most is ezt gondolom. Mindig oda lyukadok ki: minek kell elkényeztetni a gyereket?

Tudom, nem értek hozzá, nem tudok előre gondolkodni. tegnap délután dolgunkat intéztünk autóval, és a két nagyobbat is magunkkal vittük. Míg Laci bement egy üzletbe, mi az autóban maradtunk. Női ösztönből hátra fordultam: a kis leányka éppen dobta volna ki szandálját a kocsi ablakán. Közben láttam az elégedettségét a szemében. Figyelte Ekit, hogy mennyire díjazza tettét. Sajnos befolyásolható a lány, pedig ő tényleg alapjaiban rendes lenne, de… Ekit például szabályszerűen irritálja, ha valaki boldog a környezetében úgy, hogy nem általa történik ez a folyamat. Ezért ha észre veszi, hogy Luszi valamivel elkezd játszani, vagy elrontja a játékot, amit dobhatunk a kukába, vagy szabályszerűen ráül. Nem mondok semmit sem erre.

Bejövünk a kertből Lacival, azzal fogadnak, hogy a túrórudit kivették a hütőszekrényből. Ki engedte meg ezt azonban? Ha jelen lettem volna ekkor, letöröm a kezét mindegyiknek. Már Luszikát sem kímélem, az is egy alamuszi macska, eljátssza, mennyire aranyos, jó gyerek, de igazából már megmérgezte Eki a lelkét. Próbáltam volna én ilyet csinálni kiskoromban a nagyszüleim házában!

Tudom, erre a kész válasz: más világban élünk. Ez azonban igen kényelmes álláspont, mert a jó továbbra is jó, a rossz pedig továbbra is rossz, tehát teljesen melyik évtizedben élünk.

Arra leszek kíváncsi, hogy milyen jellem kovácsolódik a kis Elvirából. Ez még a jövő zenéje! Én pedig búcsúzom tőletek. A lényeg: túléltük ezt a megszállást is!