Bár a beköszöntő fotót már egyszer felhasználtam a Facebook fiókomban, de a blogom legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, és hol van az előírva, hogy csak egyszer használhatom fel?
Mindig így szokott lenni. Először az ember azt hiszi, hogy jó lesz úgy, ahogy a történés bodrozódik. Nincs semmi probléma. Ez viszont nem igaz, tudnunk kellene, ez egy önámítás. Mindjárt felvázolom, miért mondom ezt.
Kedd, 24-én (2026 márciusában járva térdig) fél kettőre végre befutott a kis csapat a Liszt Ferenc repülőtérre, de hiányos létszámmal. Csak fiam, Dani, Lucy (a kis lady, de a cselesebből) és Eki, akinek a vállát az egész családi gyermekáldás nyomja, mivel ő a legidősebb. Már nem akar mindenáron elképeszteni, hogy miképpen szúr ki velem. Másnap, szerdán úgy éreztem, hogy ez csúcsszuper, Eki már javított a szokásrendszerén. Nem akar állandó tüzet csiholni és egyúttal az egész kéglit felgyújtani, nem akar rágyújtani, és nem akar szeszes italt inni, sem pedig füvezni. Ez is valami egyébként. Úgy látszik, hatékony voltam ez ügyben.
Ehhez a témához előzmény kissé hosszú címmel: Simonék félrebeszélnek (139.) Tavaszi bécsi élmények – most tényleg sikerült megnézni a Schönbrunni kastélyt!
Úgy érzem ide kívánkozik az, hogy ma hajnalban (2026. 04. 17.) elgondolkodtam azon, hogy lehetséges: Eki az első két nap tök normális volt. Annyira, hogy elmentünk a szántóföldek mellett egy nagy sétára, még beszélgettünk is. Lassan nyolc éves, és még két szót nem szólt hozzám. Gondolhatjátok, mennyire csodálkoztam a változáson. Két nap után rossz volt egész végig, amíg nálunk voltak. És tudjátok, miért volt ez a Pál-fordulat? Mert ha anyja nincs a közelében, akkor tudja, hogy kell viselkedni, mamája közelében viszont bizonyos, hogy van aki megvédi, akármekkora csibészséget követett is el. Hüm.
Szóval csütörtök este Krisztina, a filippin mama és a legkisebb ugrifüles, Elvira (idén júniusában tölti be az első évét) is befutott. Hogy miért két részletben érkeztek meg? Krisztina az utazás előtt másfél órával kezdte keresni az útlevelét, amit „természetesen” nem talált meg. Később kiderült, hogy az okmány egy kupac cucc közepén trónolt, ahol már ezerszer megnézték, de akkor sem bukkantak rá. Igen, pontosan így szokott lenni. Én még azt hittem, hogy nálamnál nagyobb hülyeséget nem tudnak mások elkövetni. Tévedtem. Elégedettség töltött el – komolyan mondom -, mert rájöttem, hogy én kisinas vagyok Krisztához, az én kis menyemhez viszonyítva.
A pénteki nap tele izgalmakkal, amikor különböző szinteken történnek a dolgok. Popinak is mindig láb alatt kell elterülnie, ahol nem csak mi közlekedünk, de a két nagyobbik gyermek is, valamint a fiamék. Elvirácska még kis csacsi, az ágyról veszi szemügyre az alattvalóit. Mindenki behódol neki egytől egyig. Szombat este is, amikor már teljesen ki voltam nyúlva a sok feladattól – mi a szent kocsonyát adjak ennek a két nagyobb gyereknek, a kis menyemnek, akinek a kaja-befogadóképessége igen csak istenes és Daninak, aki vegán. És akkor még itt van férjem, aki mindig azon rinyál, hogy ő állandóan éhes. Csak tudnám, hogy miért nem eszik annyit, amennyitől úgy érzi, hogy végre jól lakott.
Elvirácska a legkisebb, aki koncentrálásból jelesre vizsgázott:
Ma, március 28- án az időjárás tényleg kritikán aluli volt, igaz, máshol, pld. Sopron környékén hó esett. Ehhez képest itt, Ráckevén csak viharos szél száguldott, eső esett és csontig hatoló hideg volt. Popi ezt érzékelve, nem akart menni sétálni, kajával sem tudtam kicsalni a kapun túlra, nem akart enni, sem pedig inni. Eléggé el voltam keseredve, mert ugyan a hidegfrontra mindig érzékeny volt ez a 15 éves kutya, de most mindenen túltett. Ekkor macskáknak címzett Bérescseppet adagoltam a vizébe, amit sikerült beszuszakolni a szájába, sőt még hidrogénper-oxidból is pár cseppet beletettem a vizébe. Jelentem, megtáltosodott. Délután, vagy inkább este 18 órára – ez már a nyári időszámítás – végre sikerült elvégeznie a nagy dolgát is.
Utolsó előtti nap Kriszta is bevette magát a konyhába:
Nem egyszerű négy felnőtt és három gyerek étkeztetése egy héten át, több mint fárasztó:
Hogy mi jellemző a Londonban nevelkedő unokákra? Szeretnek unatkozni, nem értékelnek semmi erőfeszítést másoktól. Nem hajlandóak erőfeszítéseket tenni, hogy többek legyenek, mint ahogyan felkeltek aznap reggel.
Eki nem tagadta meg magát. A hat vagy hét nap első napján eltűnt a kulcscsomóm, amin az összes kulcsom fel van fűzve. Sehol – értitek? -, sehol nem találtuk. Megkérdeztem természetesen Ekit is, bár tudtam, semmi értelme. És tudjátok, hogy mikor találtam meg azt a bizonyosat az egyik mellényem zsebében, amely zsebet soha életemben nem használtam kulcsok eltevésére? Elmenetel előtti napon. Már nem is értekeztem Ekivel, hogy tudom, amit tudok. Nincs értelme. Abban látja örömét, ha valakinek problémákat okoz. Például van egy csoda finom tusfürdőm, de valami irtó finom illatú és állagú. Két nap alatt a felére csökkent a mennyisége úgy, hogy valójában igen tömény. Az a mennyiség fél évnyi lenne. Eki imádja, ha kemikáliákat leereszthet a lefolyón.
Olyan vagyok, mint a két éves Dodi kutya, ez a kis négylábú állat képes rezzenéstelen pofával figyelni hosszú-hosszú percekig, ha meg akarja szerezni a sípoló műanyag játékát. Szóval én vagyok a nagy megfigyelő. Tudom, ez nem újdonság. Nehezen kerüli el figyelmemet, ha valaki sátánka volt velem és másokkal, de – ha egy mód volt rá – nem veszem szívemre. Kivéve, ha mégis. Ez a mély figyelem, amit tanúsítok a nagy világ és magam személyére vonatkozóan, annyira jellemző rám az utóbbi hónapokban, hogy nem akarok mindent papírra vetni, úgy érzem, elég, ha én tudom. Elvégre én vagyok magam számára a MINDEN. Nem akarok mindent az orrotokra kötni. Szép kis önzőség – mondhatjátok. Ha azonban én vagyok a minden, amelyet nem magamnak köszönhetek, hanem a Mindenhatónak, akkor mi mindent tudok adni másoknak akár szavak nélkül, a gondolat útján?
Be akarom lakni magamat! Ezt úgy értem, ezzel együtt még fel nem fedezett jégmezők és csoda erdők, csobogó patakok, madártrillás facsemeték ültetése vár rám. A farkas-emberek, akik előmerészkedtek az odúikból, visszahúzódnak, mert nem állhatják azon személyek mindent átható tekintetét, akik a jelekből megértik, minden egyre inkább változik. Gyakorlatilag megőrülnek tőle, mert a pozitív erők – minden látszat ellenére – győzelemre vezetnek bennünket.
Igaz, egy kis tisztító tűz is kijár nekünk.
És látjátok, itt harap a kígyó a farkába, mert minden elrendeződik. És még Eki is felnő, még az is lehet, hogy egy rendes ürge lesz belőle!
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
