Eljött a hétfő, és én megint boldogan szökdécselve hagytam el otthonomat, férjem szigorú fennhatósági körzetét, ahol minden félrenyúlásnak, törött cserépnek, hazai pálya ideiglenes elhagyásának komoly következményei lehetnek. Mint minden hivatalosan engedélyezett kilengésemet, újdonsült kezdeményezésemet – mármint, hogy hétfőnként táncolni fogok járni Pestre – is komoly procedúra előzte meg. „…Mert te mindig elmész és ha itthon vagy, akkor sem csinálsz semmit. Nem veszed észre, hogy mindig én főzök és mosogatok? Ha jót akarok enni, akkor én készítem el a kaját!” Minden igazság részigazság, mert ez az ő igazsága. Az enyém meg annyira óriási, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.
Szóval itt vagyok Zugligetben, ami otthonomtól három órányi közjárművel közelíthető meg, de engem ez a tény egyáltalán nem érdekel, mert ha kell az óceánt is átúszom, hogy hétfőn délben – ha esik, ha fúj – itt legyek. De hol is? Magától értetődő, a zugligeti Lóvasút Végállomásnál – ezt a nevet csak én találtam ki, a hivatalos név pár mondattal később olvasható -, amelyet sikerült megmenteni az enyészettől valami csoda folytán, amely a környékbeli, elegáns villák stílusában épült.
Ráadásul könnyen megközelíthető gyalogosan is. A Széll Kálmán tértől a 22-es, 22/A busszal kell pár megállót menni, majd a Kuruclesi megállónál leszállni. Onnan pedig már csak egy hét perces sétával csodálhatjuk meg az épületet.
A budai lóvasút megindításának 150. évfordulóján, 2017. szeptember 17-én átadták a nagyközönségnek a Zugligeti út 64. szám alatti, gyönyörűen rendbe szedett és kibővített egykori végállomás-épületet, amely először a lóvasutat, majd a villamos-közlekedést szolgálta. A svájci stílusú, fűrészeltfa-ornamentikával díszített épületnek Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont néven a XII. kerületi helytörténeti gyűjtemény lett az új gazdája.
Ne legyünk azonban annyira hivatalosak, mert hétfőnként a könnyed léptékű, örömtánc veszi át a fő helyet. Meglepően sok hölgy és pár – semmitől és senkitől vissza nem riadó – férfi jön el, hogy néha igen is nehéznek tűnő tánclépéseket tanuljon meg és még élvezze is az ilyen fajta mozgást. Bár ettől az élvezettől még távol vagyok, hiszen ezen a hétfőn, 2025. november 10-én még csak harmadszorra próbáltam pontatlan lépéseimet minél finomabbra hangolni, de lelkesedésem töretlen.
Ha süt a nap, az egész táncterem napfényben úszik. A hatalmas ablakokon keresztül energiakoszorúban fürdünk, a fák szemben az erdőből megértően bólogatnak felénk. Azt gondolhatják, hogy olyan ez a hosszított jelenet, mintha egy madárházban játszódna. Ki ennek a színes „madárháznak” az irányítója? Tóth Erika, aki már kilenc éve növeli a létszámot és lelkesíti az ide járó hölgyeket és urakat.
Ha valaki azt gondolja, hogy követelmény az előképzettség, akkor nagyon téved, egy a lényeg: szeressük a mozgást, sőt, a jó kis zenére való mozgást. A többi már csak szorgalom kérdése. A közösség adva, hiszen mindannyian a tánc szerelmesei vagyunk. Hála Istennek nem kell párosával lenni, mint jó néhány táncközösségben, mert ide nem kell lasszóval sem párba állni. Senki nem fog morogni, hogy milyen tramplin mozogsz, nem számít, rá sem rántunk! Lesz az kecsesebb, kellemdúsabb is. Kitartás!
Itt akartam egy videón keresztül láttatni, valamiképpen, mit is alkotunk mi, de a YouTube nem engedte, ugyanis ez a blog csak a YouTube-n keresztül ad lehetőséget videók feltöltésére. Sorry!
Férjem sosem szeretett táncolni, én viszont igen, és arra gondoltam, azért, mert a férjem nem táncoslábú, akkor én soha ne áldozzak hobbimnak?
Úgy döntöttem, még is csak ide biggyesztek egy tánccal kapcsolatos élményemet: még fiatal házasok voltunk, és elmentünk a táncos helyre, ahol a szünet után egy csoda bizsergető izgalmas szám következett. Kértem Lacit, hogy azonnal menjünk táncolni.
Ő: – Majd ha többen lesznek a parketten.
Én: – Oké! -, és abban a pillanatban szóltam egy szimpatikus fiatalembernek, hogy menjünk táncolni, aki szívesen jött velem. Attól kezdve, ha azt mondtam: menjünk táncolni, szó nélkül követett a táncoló párok közé.
Az egy órás táncóra utolsó zeneszámánál tartottunk, lábainkat ütemnek megfelelően emelgetve pakolgattuk, amikor a Chris De Burgh – Lady In Red című számtól teljesen átlényegültem. Szomorúság járt át, mert erről az énekesről az jutott eszembe, hogy őt biztos nem tudnám szeretni, mert túlságosan tálcán kínálja magát… És ez mennyire szomorú. Hogy mekkora hülye tud lenni az ember! Ráadásul arra gondoltam, hogy soha az életben nem tudom megfelelően követni a koreográfiát, ám amikor a „dupla doboz” lépésnél tartottunk, arra gondoltam, még sem adhatom fel – nem jellemző rám.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
—
