Vannak olyan írásaim, amikor erősen kellett törnöm a buksimat, hogy milyen frappáns címmel rukkoljak elő. Na, itt nem így volt. Több is lett volna kapásból, ugyanis ez a sztori két, sőt három helyszínes, tehát a figyelmeteket fejleszti. Ha elolvassátok, a demencia elkerül benneteket. Ígérem: továbbra is tanácstalanok lesztek, hogy miről is beszélek tulajdonképpen.
Nem mostanában, 2025 márciusában voltam Bécsben négy napot, de hallgattam arról, mint a sír, pedig volt tanulsága. Kivonatoztam – akár a nagyok – az osztrák fővárosba, és ott sikerült magunkat összehozni Danival és Krisztával, kis menyemmel és még a két és fél gyerekkel. Ugyanis akkor még Kriszta terhes volt Elvirával, a harmadik unokámmal, aki szintén nyáron született. Máskor is megesett, hogy pár hónappal később dokumentáltam az eseményeket, de ilyen hosszú elmaradás még sosem volt.
Íme a magyarázat: a bécsi tartózkodásom utolsó napján egész nap fáztam vagy éppen huzatban tartózkodtam órákon keresztül, amíg vártunk a járművekre, és sikerült jó, alaposan megfáznom.
Ám nem állt meg az élet, azért, mert én egész nap az orromat fújtam és csak lézengtem. Hiszen Bécsből, miután sikerült Danival, Krisztával és a két gyerekkel – Eki, Lucy – találkoznom, négy nappal később együtt haza irányoztunk Ráckevére. Ez a jó kis influenza eltartott közel két hónapig, tehát mindent csak húztam-halasztottam, mert alapos energia-hiánnyal küzdöttem.
Mielőtt Ráckevére tennénk át a székhelyünket, időzzünk el a híres, barokk stílusú Schönbrunni kastélyban, amit már egyszer majdnem sikerült meglátogatnom. Itt olvashatjátok el: Szöszi-NET 115. (Majdnem) láttuk a Schönbrunni kastélyt
Végre sikerült megnézni a habzburgok kedvenc nyári rezidenciáját, de ezzel egy életre letudtam még akkor is, ha Sissi sokat tartózkodott a csupa cikornyás falak között és a hatalmas, szépen ápolt parkban. Egy kastély megnézése mindig nagy fáradtsággal jár, mert lépést kell tartani a csoporttal, hozzájuk kell igazodni. Őszintén szólva, álmomban ne jöjjön elő megint.
Hogy mi volt jellemző a kastélyra: rengeteg terem, amely termekben az úri nép igen szerény szórakozásaiknak hódolt, a világ legcirádásabb, leggyönyörködtetőbb, legdrágább cuccait szórták szanaszéjjel. Minden terem és szoba a plafontól a talajig más és más drága anyagokat tartalmazott, láttatták: sok-sok pénzt vettek el alattvalóiktól, hogy az uralkodók megbuggyanjanak a jólétükben.
Itt van például ez a mit tudom én, milyen terem! Hát, úgy néz ki, mint Gizike néni nappalija? Igen, Gizike szombat délután mindig megmosta haját és azt a kis ritkás tincseit mindig gondosan felcsavarozta, és úgy aludt, csavarókkal a hajában, hogy másnap a templomban szép legyen az istentiszteleten.
Bár Rózsika néni a földszinten – aki mindig mindent tudott, hogy mi történik a negyedik emeletig bezárva – nagyon figyelt a színekre és formákra, de ilyen szépet még sem gondolt volna el a nagy szobájában. Ugye, itt is egy érdekesség: Ki az a Rózsika néni, amikor még előbb Gizikénél időztem, aki Ráckevén lakott? Rózsika néni az egyik meghatározó pozitív személy volt, aki anyai hézagos tudásomat kipótolta meleg szívvel. Remélem, ezen nagyszerű tulajdonságát értékelték az égiek.
Elég idegesítő, ha a sok videóimnak csak egészen kis töredékét hasznosíthatom, mint pld. ezt:
Ráckevén nem sok változás történt, mondták Daniék kórusban, én meg azt mondtam, hogy Eki fejlesztette tudását, módszerét azzal kapcsolatban, miképpen lehet kikészíteni szüleit és nagy-szüleit. Bár érdekes megfigyelés: nagyapját, Lacit valahogy mindig kihagyja a buliból, mert Laci nem merül le közvetlenül a poklok poklába – nyelvtudás híján – és sosem került közelharcba senki kedvéért sem.
Az étkezés – bármely világtájról is legyen szó – elég nehézkes, mert a legidősebb unoka, Eki, aki augusztus 23-án lesz hét éves, válogatós. Ennél fogva keveset eszik, és édességgel próbálja kompenzálni a hiányokat. Ehhez asszisztálnak a szülők… A kislány, Lucy duci, ebből is lehet következtetni, hogy szeret enni. A felnőttek közül a fiam a legkacifántosabb, mert vegán. Ez sajnos azt jelenti, hogy szinte semmit sem ehet, ami nekünk, köznépnek normális. Pld. tojást sem ehet (halat sem), a tyúkról és a tojásról ne is beszéljünk. Semmi állati eredetűt nem eszik. Így egyoldalú táplálkozás jellemzi Danit, sok hasznos élelmet hagy ki, mert a vegánok nem esznek „olyat”.
A helyszín még mindig Ráckeve, a sisere had még bennünket boldogít. Este negyed kilenc: most kezdődik az utolsó felvonás, ami szintén elég izgalmas, mert a gyerekek – akár – a másikat is simán felébresztik, amikor már éppen örülnének a felnőttek, hogy végre ők is levegőhöz juthatnak. Minden este kifulladásig.
Hogy valami újat mondjak, és kissé hihetetlennek tűnik, de Eki szereti a cigit, drogot és az italt sem veti meg, sőt igen tüzes a gyerek. Ezt onnan veszem, hogy amikor már a bécsi szállásunk lépcsőházába értünk, Ekivel gyalog mentünk fel az emeletre. Az én kis unokám boldogan rohant a lépcső forduló ablakmélyedéséhez. Ott tartották a csikkeket egy hamutartóban, persze körülötte szanaszéjjel félig elnyomott csikkek. Alig tudtam Ekit elrángatni a sarokba állított boros üvegtől. Na, persze narkós cigiről értekezek, a szag abból a sarokból iszonyú hányinger-keltő. Ráckevén pedig egy hatalmas gyertyát gyújtogatott folyamatosan nagy boldogan, mert a tűz milyen érdekes… Elképesztő!
Megbolondult ez a gyerek! -, gondoltam. Pedig nem, hiszen ő a kis dafke a családban. Szülei pedig ráhagyják, nehogy megsértsék lelkivilágát. A srác hobbija, hogy a felnőttekkel szemben cselekedjen, ha ők tiltják a cigarettát, az alkoholt, akkor rajong mindkettőért teljes szívből.
Mondtam – egyelőre még csak a fiamnak -, hogy sürgősen megértőnek kell lenni egy szem fiúkkal szemben. Ha szereti a cigarettát, vegyenek neki, sőt, az asztalra tegyenek egy üveg bort, és kínálják mind a kettővel, akár egy felnőtt férfit. Pontosítok, valami irtó erős itallal kellene megkínálni a huligánt, hozzá erős cigarettát társítani.
- Tessék -, mondanátok jó indulatúan -, Eki, ezt akartad, ne mondd, hogy sajnáljuk tőled!
Ő valószínűleg meglesz lepve, és örömmel ül le az asztalhoz régen vágyott élvezeti cikkeiért. Köhögni fog, taknya-nyála egybefolyik, lehet, hogy hány, de a fiamék barátságosan meglapogatják Eki hátát, és biztatják, hogy csak cigarettázzon és igyon, hiszen még meg sem próbálta. Igen, egyszerre kell ezeket kínálni, mert tuti, hogy ki fog készülni. Nem hiszem, hogy ezek után annyira vágyna egy kis ismétlés után.
A valóságban így zajlott le az augusztusi londoni kiruccanásomkor Eki „szeretem a cigarettát” akció: nem voltam rest, egyik cigarettás barátnőmtől kértem egy szál cigarettát, és elvittem Londonba, hadd örüljön Eki. Mit mondjak, megvolt lepve, amikor így szóltam:
- Nyugodtan rágyújthatsz. Ez volt a kívánságod, nem igaz?
Nézte, forgatta Eki a cigarettát hitetlenkedve. Mintha csak azt mondta volna, jé, ez ilyen?
- Gyújtsál rá -, biztattam barátságosan egyetlen fiú unokám. Nem akart rágyújtani. Talán gyanús volt, hogy mennyire megértőek vagyunk, mi felnőttek. Aztán másnap láttam, hogy kettébe törte a cigit. Ezzel az örökös „de szeretem a cigarettát” lekerült a terítékről. Ettől az eseménytől már három hónap választ el, és Eki – egyelőre – teljesen eltávolodott ettől a nagy hevülettől. Valamit talán megsejtett, hogy még sem olyan kerek a történet, ahogy gondolja.
A múltkor vásárolni mentünk, és egy élelmiszer áruház mellett egy valódi, ütött-kopott koldus jellegű férfi ült félig szunyókálva a bejárat mellett, cigaretta a bal füle tövébe támasztva.
- Szeretnél a helyében lenni? -, kérdeztem melegséggel a hangomban, mikor már fent ültünk a buszon.
- Nem -, hangzott a határozott válasz. Úgy látszik, ki fogja nőni ezt a dőreséget is.
- Pedig még cigarettája is van, és ott volt mellette egy félig megkezdett boros üveg is. Tudnál inni szeszt is. – Bíztattam drága jó unokámat.
Csak a cigis történet miatt sodort el a Golf áramlat Londonba, ám már is visszakanyarodok Ráckevére:
Ha jó idő van, akkor nagy könnyebbség nekünk, mert a gyerekek kint őrjöngenek, és csak néha kell megmenteni Lucyt nagyképű bátyja karmai közül. Ám estefelé, amikor össze-csődülünk, akkor minden négyzetméter foglalt: a kis Lucy a kinyitható ágy kellős közepén már beágyazza magát, Eki próbált cikázni a különböző akadályok között. Krisztina próbál mások mozgásának megfelelően haladni. A tévében Eki kedvéért rajzfilmet játszanak, ahol valami eszméletlen torz figurák épp a krematórium közelében tartózkodnak hol máshol, mint egy kórházban, és nem sok optimizmust várhatunk az eseményekből kiindulva. És persze a gyerekeknek tényleg ilyen reménytelenül mocsok figurákról kell szólnia az esti mesének? Szerintem a buzik felvonulása kismiska ehhez a meséhez képest.
Eki egyik fő jellemzője, hatalmas értéke, hogy állandóan valami kárt okoz a bútorokban, a tárgyakban, amelyeket évtizedek óta óvunk és látványukkal erősítik lelkünket. Elmentünk délután sétálni, és Eki csurom vizesen jött haza térdtől lefelé. Ami nem lett volna baj, de csak egy cipőt hoztak a bőröndben. Ezt nem elemezem ki, mert én csak egy rinyáló anyós vagyok, és már megint észszerűen akarok reagálni a dolgokra.
Most, hogy megfáztam, a hangom egy keserű, rekedt, boszorkány hangját kölcsön kapva rikácsolok, ez még engem is nagyon idegesít, önbizalmamat alaposan aláássa. Még akkor is, ha valami egészen szelíd dolgot említek meg, semmi háborús jelenetre nem utalok, de hangszínem rikácsolásba csap át.
Hogy valami pozitív élménnyel menjenek haza Daniék a gyerekekkel, utolsó erőfeszítéssel neki fogtam gofrit sütni, amig a gyerekek a becsei játszótéren püfölik egymást nagy odaadással. Igaz, pár héttel ezelőtt már megpróbáltam gofrit sütni, de nem jártam sikerrel, úgy oda ragadt a sütőhöz az a tészta, hogy egy órákig kellett kaparnom, de tudjátok, hogy igen elszánt némber vagyok.
Megint neki lódultam, mint az ágyúgolyó, amit nem céloztak be, és az ellenség kapuja helyett a saját táborukat találta el, pont a vezetőség díszes sátrát.
Kinyitottam a gofri sütőmet elszántan, keresztet vetettem, és utánam az özönvíz.
- Na, nézzük, egyszerű ez. Menni fog -, lelkesítem magam.
Harminc évvel ezelőtt sokkal egyértelműbb volt minden, és ez is sikerült, de most… Igaz, a jó kis ősreceptemnek lába kélt. A mostaniakkal meg nem mindig értek egyet.
- Te mit csinálsz? – Képedt el férjem. – Fordítva használod a gépet!
- Nekem egyformának tűnik -, védekeztem. És tényleg fejen állva használtam a masinát, amikor már a második tésztát is tönkre tettem.
- Na -, mondom hangosan, elszántan -, ha már ennyit erőlködtem, akkor most már megpróbálom rendesen használni a készüléket. (Egyébként rátértem volna a palacsintasütőre.)
Miközben sütök, a lekapart, oda égett tésztadarabokból már morzsahegy van körülöttem.
Popi elállja az utamat – mint mindig – a kis méretű konyhában, mert ő is szereti a gofrit. Egy biztos, el kell több évnek telnie, hogy ismét megkíséreljek gofrit sütni.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
