Nem tudom, ki, miképpen gondolja – persze ez csak egy ál-duma részemről, mert igen is pontosan tudom -, hogy sokan küszködünk az álmatlansággal. Általában nagyon gyorsan elalszom, van úgy, hogy az ágyra zuhanásommal egy időben ájulok a feneketlen mély álom kutjába. Viszont az is előfordul, hogy csak hánykolódom, morgolódom, míg végül kifújja valami gonosz erő az álom-manókat a szobámból, és ha utánuk nézek, látom az ablakból, ahogy a csillagok felé irányozva kis hintójukat, onnan integetnek felém kacagva.
És akkor nekem annyi! Minden bajom támad: miután már egy órája birkózom ezzel az álmatlanság óriással, akkor rájövök: biztos az a baj, hogy melegem van. Ám kiderül hamar: nem. Akkor feleszmélek, biztos éhes vagyok, le kell menni a földszintre, hogy a friss gombakefirből igyak pár kortyot vagy pár falat szalonnát fekete retekkel bekapjak. És akkor jött a Tenkes kapitány, ill. Popi kutyám, tudjátok, az a nagyon is loncsos eb, és ő is kéri a jussát.
Persze ez sem segít. Miért is segítene, akkor megint lemegyek a földszintre, hogy bekapcsoljam a WiFit, és keresek egy olyan videót, amely vagy az egészséges életmódot, az ezzel kapcsolatos új rácsodálkozásokat taglalja, vagy a legutóbbi vicces kis történeteket kezdtem el hallgatni. Ekkor már legalább két óra telt el a nagy semmi jegyében.
És képzeljétek el, már majdnem elaludtam, épp egy jó kis testhez álló bébi pózt találtam meg, nagyot sóhajtottam, mint amikor a kezünkben tartott pitypangot fújjuk el, hallom, hogy valamelyik macskám erőteljesen elkezdi kaparászni az ajtómat. Ahhoz igen süketnek kell lennem, hogy ne vegyem észre. És ha észreveszem, azt is tudom, ő addig kaparász, sőt, nemcsak kaparász, hanem ráugrik böhöm nagy testével a kilincsre, és diadalittasan, felemelt farokkal vonul be a szobámba. Berúgja a kocsma ajtót Jencike. Persze ez nem lenne nagy baj, de ezek után boldogan felmászik a hátamra, elkezdi nyalogatni a fejemet, és mint valami régi ketyeró – amikor a ködös, hideg reggelen bűzös üzemanyagot szórva szana-széjel -, beindul a kukoricaföldek irányába. (Gyerekkorunkban a traktorra mondtuk többek között: ketyeró.)
Szerintem Jenő kiskorában stratégiai játékokat játszott, mert éjszaka is az életemre törne, ha hagynám, de nappal is. Mire elvégzem a reggeli teendőimet, elviszem Popit sétálni Dodival, aki Terike másfél éves fenevad kutyája, és végre akár meg is ihatnám békésen a kávémat, és egy kicsit megnézném a Facén, mizujs, ekkor – többek között – Jenő bátyám száll meg, brummogva ölembe kuporodik, és nem tágít, ekkor leteszem az ágyra, persze ez neki nem felel meg. Véletlenül lemegyek bármiért is a földszintre, mire felérek, a trónfosztó már ott terpeszkedik a helyemen behunyt szemmel. Tehát nincs menekvés.
Mind a három macska mást akar azonos időben. Van feladat. Kis fehér (Jocika, aki Jucika, tudjátok!) rájött, hogy engem éjszaka érdemes foglalkoztatni, mert akkor olyan vagyok, mint egy kezes bárány. Nagyon kedvesen, de módszeresen foglalkoztat, két óránként. Ezt még csak valahogy elnézem neki, ha mínuszok röpködnek kint, a kemény, zordon, téli napokon. Plusz 3-5 foknál azonban kegyetlenül kiteszem Jocikát, lehet akármilyen szépséges cica hölgy. Kis vakító fehér, takaros bundástól, mindenestől kint találja magát, ahol úgy világít a sötétben, mint egy hulló csillag. Ennél jobbat nem tehetek. Másnap pedig kipihenve kezdhetek neki a napnak, és valakivel beszélgetve döbbenek rá, hogy már megint péntek van.
Ezzel a szép, napfelkeltés, bár fagyos fotóval búcsúzom remélve, hogy a télnek ezennel vége!
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
