Most elkalauzollak benneteket a lélek legmélyebb zugába, amikor kiderül, hogy a bőven hemzsegő látszatoknak nem szabad bedőlni, mert akkor úgy jártok, mint Mihály bátyám, aki meglátva a hatalmas utasszállító repülőgépet, csak legyintett: Ah, ez a hatalmas fémtest úgy sem tud felszállni. Már pedig látszatbirodalomban élünk – amivel elégedetten szuttyogunk -, és ezért tudnak bennünket mindenféle maszlaggal megetetni.
Töredelmesen bevallom – és elnézést kérek azoktól, akik magukra vették és veszik őszinte, néha ősi benszülöttekre jellemző naiv, nyílt kérdéseimet -, hogy irtó nehéz ember hírében állok. Párom, Laci a megmondhatója. Ő teljesen közületek való, bár amikor egy-két évvel ezelőtt megkérdeztem, hogy miért szeret, azt felelte, „mert nem vagy unalmas”‘.
Amennyiben egy jól kipihent, idegileg rendben lévő emberről beszélünk, annak a hátán akár fát is lehet vágni, nem akar támadni vagy tüskeböki állásba helyezkedni. Ám az én esetemben – mint már beszámoltam erről a nagy, öt hetes londoni kalandomról, állandóan szőnyegbombázás kellős közepén éltem, ahol nem volt egy árva lyuk sem, ahová vissza tudtam volna húzódni legalább pár perc erejéig regenerálódni. Már pedig egy művész embernek az idegzete amúgy is siralmas állapotú születésétől fogva, különben nem lenne művész. Erre segít rá ez az iszonyatosan zűrös világ. És ezt a normális és az abnormális viselkedési forma közötti vékony réteget Eki, a hat éves unokám jól megtorpedózta.
Egyik, ide vágó, dokumentum jellegű írásom: Londoni tévelygések (96.) Bezárt ajtó mögött
Szabályszerűen – ahhoz, hogy életben maradhassak – elmenekültem Londonból. Amikor már leszállt a gépem az Erkel Ferenc reptérre, az épület kövezetén boldogan taszigáltam a cuccaimat, és akkorát estem, táskáim szanaszéjjel gurultak, én meg mint a gyalogbéka kiterültem. A reptér legtávolabbi zugából futottak segíteni az emberek. Közben ezt gondolták magukban: a vén nyanya jól elnyalt. Ez volt az első öncsonkítási kísérletem, ami arra figyelmeztetett, hogy lassítsak, és végre magammal foglalkozzak. Aztán egy héten keresztül, hol fenekemre estem, amikor a gátról jöttem le, hol úgy bevágtam a bal lábam sipcsontját, hogy csillagokat láttam stb. Mind-mind mutatta, hogy energetikailag erősen megkérdőjelezhető vagyok.
Az alábbi sztorihoz előre bocsátom: vannak kirohanásaim, de ez csak akkor tör elő belőlem, mint a sokáig alvó vulkán, amikor már szellemileg, testileg lefárasztottak, és nehezebben tudok magamnak parancsolni, igaz, nem is akarok.
Születésnapi „bulit” tartottunk nálunk augusztus 19-én pár szomszéddal összeülve – ahogy szoktuk. Előzőleg legalább két órája a konyhában serénykedtem, mert krumplis lángossal akartam előrukkolni, amely kemény, munkás meló. Ezt csak az tudja teljesen átélni, aki már készített ilyen laktatós csemegét.
Hatra megjött az első házaspár, és kértek, hogy – mint az egyik születésnapi ünnepelt – köszöntésüket fogadjam. Egy agyonpecsételt, zsíros, büdös kötény volt rajtam, a hajam az égnek állt – az a pár szál, ami még megmaradt -, és már csak épphogy fáradtan szuszogtam.
- Előbb befejezem a munkám, meg akarom a módját adni -, válaszoltam. Magamban csak arra gondoltam, hogy nem vagyok én egy kubikos, aki a pöcegödröt éppen most ássa ki, és akkor a szakik egyike lead neki egy kupica pálinkát. Sértő volt számomra. Ez azonban csak maradjon köztünk. (Nem gond, különbözőek vagyunk.)
Egy óra múlva volt egy forgószél jellegű jelenet, amit – akárhogy is próbálok szépíteni – nem tudtam megmagyarázni, hogy jött ez össze. Őszintén szólva ez hagyta el szó szerint az ajkamat:
- Szép lelkű, b@szott emberek! – De hogy ezt konkrétan mire vagy kire gondoltam? Ki tudja. viszont nekem a mélyről, a múltból szoktak jönni a löketek, az elkeseredés, hogy cakkum-pakli, apraja-nagyja a vesztébe rohan, mert csak hülyeségekkel foglalkozunk, de amivel S.O.S kellene – személyre lebontva is -, azzal nem. Pedig mennyit tudnánk segíteni a környezetünknek, és ezen tevékenység még csak nem is pénzkérdés. Mint tudjátok a kis-Duna mentén, így Ráckevén is gát fut a végtelenbe, ahol sűrű gaz – gyönyörű mezei virágokkal, gyógynövényekkel tarkítva – fedi a felszínt, amely otthont ad és élelmet jelent a kisebb-nagyobb állatoknak. Erre a legnagyobb hőség idején mit csinál a magyar ember? Megy a masinájával, és csontig levágja a hőségtől védő növényzetet azzal a jelszóval, hogy ő megtette, ami tőle tellett.
Ennek következtében a dús gaz növényzet, amely akár több négyzetkilométeren keresztül védi a kis virágokat, gizgazokat, amelyek méheknek, dongóknak és ki tudja, mi minden apróságnak adnak életet, megszüntetik, legyilkolják. Pedig oxigénnel láttak el bennünket, hűs levegőt kaptunk tőlük, de nekünk sokkal jobban tetszik, ha az agyonperzselt, lekopaszított föld szinte több méter mélyről a hőséget árasztja magából, hiszen nem elég meleg az időjárás – köztünk szólva. Mélyrehatóan hőséget ontja ki még éjfélkor is a megerőszakolt föld, a hajnali pára nem csapódik le, ami egy kis enyhülést okozna. Az a lényeg, hogy le van vágva a gaz.
Huszadika lévén – bár mint nyugdíjasnak teljesen mindegy, hányadika van – a kertemben próbáltam több mint egy hónapos lemaradásomat behozni – növényeimbe leheltem életet. Gyakorlatilag nyolc nap nem volt elég a regenerálódásomra. Ahogy hajlongok az összegabalyodott málnák között, érzek egy irtó orrfacsaró bűzt, ami sunyi módon kerített hatalmába. Ezt a fajta szagot már máskor is éreztem, és mindig bennem volt, hogy ki kéne nyomozni, mi ez, mit tüzelnek, remélve, hogy nem valami káros, műanyagot, kátránypapírt, festett fát, gumi abroncsot stb. dobnak a tűzbe. Nem voltam rest, neki lódultam.
- Érzed ezt a szagot, Sanyi? -, kérdeztem a szomszéd kapujában dolgozó csontos férfit. – Megyek fel a gátra, és kinyomozom.
A szomszédban tüzet raktak, lehet, hogy onnan jön. – Tudjátok, a tettek embere vagyok, rögtön ki akarom nyomozni a forrást.
Két perc alatt feltettem a számomra igen fontos egyszerű, nyitott kérdésemet:
Sziasztok, faszénnel tüzeltek, ugye? – valahogy így, nem sokat köntörfalaztam, nem szokásom. Miután a válasz igen volt:
- De jó, de jó, mert akkor egy életre megnyugodtam. Amikor ezt az orrfacsaró szagot megéreztem nem egyszer, sosem tudtam mire vélni, de most már tudom, hogy nekem semmi feladatom ezzel. – Tudni kell, hogy mi sosem szoktunk ilyen grillsütésbe belegabalyodni, tehát ebben a témában teljesen járatlan vagyok, viszont a fojtó szag nem egyszer orron csapott már. Fellélegeztem, hogy az egy-személyes világmegmentő projektemre itt semmi szükség. Bizony életre szóló feladat, ha valaki vállára akarja venni az anyaföld dolgait, problémáit.
A többségnek totálisan az a véleménye, hogy semmihez semmi köze. Igaz, ők is itt élnek közöttünk, akik károsítják a természetet – minden felelősségre-vonás nélkül, akik egy méterrel betolják hatalmas kotró géppel az erdőt – előtte fákat vágnak ki, csonkítanak meg -, hogy a szántóföldjüket ki tudják szélesíteni, és több terményt tudjanak begyűjteni hörcsög-maguknak. Nekik nem hányja senki sem a szemükre, mennyire bunkó és törvénytelen, amit csinálnak. Sőt, amikor teljesen békés hangnemben szóltam a hatalmas mezőgazdasági gépen tronoló, pöffeszkedő embernek, hogy talán ezt nem kellene csinálni, azt felelte, ha feljelentik, tudni fogja, ki volt az. Ne csodálkozzon az illető, ha az autójával vagy a házával valami probléma adódik.
Miután haza jöttem az orrfacsaró szag eredetének nyomozását követően, páromtól is megkaptam a magamét, hogy mindig csak leégetem.
- Ne csodálkozzál, hogy nem szeretnek a szomszédok -, fűzte a jelenethez Laci a véleményét.
- Már bocsánat, de eddig sem szerettek, nem bírják a nyitott kérdéseimet. Gyűlölik, ha valami nem tiszta, akkor a másik rákérdez, egyszerűen tisztázni akarja a dolgot. Ettől meg tudnak kergülni. Nem tehetek erről. Tudom, ez szokatlan nekik, hiszen gyerekkoruk óta a sunnyogásra voltak és vannak ráállva. Őket is meg kell érteni. Még annak sem örülnek, hogy örömöt okoztak nekem egy életre, amit legalább ötször megköszöntem, hiszen soha többé nem kell nyomoznom a szag eredetét illetően.
Talán, ha húsz évvel ezelőtt, amikor biztosítósként mentem egy érdi ügyfelemhez, és nem lett volna egy kalandom, akkor talán nem kapnám fel a fejem a kérdéses szag kapcsán. Szóval gurulok a kis Polskimmal, amikor egy tömör oszlopban szürke-fekete, magasba szálló, hatalmas füst-tekercset láttam. Megváltoztattam az útirányomat, és már messziről lehetett látni, hogy egy elhanyagolt portán kevésbé kifehérített barátaim tüzelték a használt autógumikat stb. Nem érdekelt, hogy ebből bajom is származhat, kiszálltam a kocsiból kis kosztümömben, takaros kis cipellőmben – abban az időben csak fekete-fehér színű összeállítást használhattunk -, és röviden elmondtam, hogy jobban járna mindenki, ha nem mérgeznék a levegőt, amiből ők is épp eleget slukkolnak meg a gyerkőcök is.
Érzékelték gyermeki őszinteségemet, ami már az angyali szép üzenettel volt egyenlő, és mögöttem ugyan legyintettek egyet, de békében távoztam a terepről… Viszont küldetésemet teljesítettem – ez nekem, mint szívembernek mindennél fontosabb. Férjemnek biztos a haja felállt volna a feje tetején, ha látta volna, ezt földi halandó meg sem értheti, hogy van egy belső késztetés, amely a közömbösség börtönét kőfejtő kalapáccsal már rég feltörte lelkében, viszont az emberek többségében ez a kőfejtő kalapács soha a büdös életben nem működött. Úgy gondolják, hogy semmi közük, mi történik a közvetlen közelükben vagy a nagy világban. „Nem az ő dolguk”. Arra gondolnak, hogy ha nem törődnek semmivel és senkivel, akkor a nagy perzselődésből ők kimaradnak, hiszen semmibe nem szólnak bele, ők csak kerítésükön belül teszik a dolgukat, és onnan irigykednek a másikra.
Sosem kíváncsiak a miértre, mert ha vevők lennének a miértekre, akkor meg kellene változtatniuk megkövesedett szokásrendszerüket, ami már évszázadok óta jellemzi őket. Például a beszélgető partner szemébe néznének végre már csak azért is, mert a szem a lélek tükre, és rá lennének kényszerítve, hogy átgondolják az eddigieket, mivel helytelenül jártak el egy csomó, igen fontos dologban.
A Londoni tévelygések sorozat kedvelői megtudhatják, milyen az élet Londonban:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
