Ez a hét is jól kezdődött. Még iskolába kell menni – utolsó nap. Eki viszont úgy döntött, nem megy iskolába, ezért bezárta a gyerekszoba ajtaját, mivel csak a gyerekszoba ajtaját lehet bezárni. Tökéletesen logikus nekem.
Miközben valamiképpen össze kellene szednie a nagy fiúnak magát – ami testhez álló feladat -, Eki bent fekszik az ágyán szétvetett lábakkal, elégedett képpel. Szinte látom. Senki nem izgatja magát, egyedül csak én, a nagyi.
Telnek a percek.
- Úgy látszik, ma Eki nem megy iskolába -, jegyzem meg.
- Ne izgulj, menni fog -, nyugtatott melankolikusra sikeredett Dani fiam, mivel neki már ebben gyakorlata van.
8.08.
Összesen tíz perc van a reggelizésre, felöltözésre,
- Eki, megesszük a reggelidet, ha nem jössz! -, kiabáltunk befelé a kulcslyukon.
Eltelt jó pár perc, mire végre kinyílik az ajtó, kivonul rajta a hat éves gyerek, mint egy győztes hadvezér. Oda megy az asztalhoz, majd nyugodt lelkiismerettel ledobja magát a földre. A pápa választása nem volt izgalmasabb, mint ez az esemény a Simon családban.
- Karamellát akarok -, és levág egy könnyed, reggeli hisztit ismételten a trónörökös. Nem akar kijönni a gyakorlatból.
Anyja előveszi a karamelltől csöpögő valamit, és még azzal is betrutyizza a vajas-mézes kenyeret. Eki a kenyér belét flegmán kirágcsálja, és a kenyér héját a tányérján hagyja. Ez pontosan úgy néz ki, mint egy másnapos hányás.
A pár hetes kis Elvira van egyedül a helyzet magaslatán: ő alszik. A három éves Lucyka már megtette a magáét, amikor pontosan hajnal fél egykor belebömbölt – legmagasabbra véve a hangszínt – az éjszakába, amikor minden felnőtt összefutott. Még az aluszékony mama is. Én meg pláne, mivel pontosan a fejemnél, a fal túloldalán történtek az események. Lucy bilire ül, ám ezt annyira kell világgá harsognia, hogy az csak na!
Szóval most nem rohantam végig az utat Ekivel és Danival a suliig. Helyette szép lassan vágtam át a parkon, ahol a madarak – sok-sok színes papagáj is – vidáman válaszolgattak egymásnak, a kanadai ludak kis csoportokba verődve feleseltek egymással, az egyetlen pár kormolán és egy szimpla fajtársuk is eldöntötték, hogy még maradnak ezen a kis tavon, ahová galambok, varjak járnak inni, tocsogni a homokos parton.
Miután konstatáltam, hogy az út szélén még csalánok is bólogatnak, pláne a kiadós eső után teljesen magukhoz tértek, letelepedtem egy padra. Igen, holnap hozok magammal kesztyűt, ollót és viszek haza ebből a nagyszerű növényből. Csinálok egy hetes tisztító kúrát a családnak.
- A mamád használja a pólóidat -, mondja Kriszta Daninak.
- Még szép! Semmit nem találok -, válaszoltam.
De tényleg! Összesen 15 kilónyi cuccot hoztam magammal – pontosan lemázsáltam -, de egyre csak fogynak a ruhadarabjaim, mintha valaki – talán egy óriás? – titokban fogyasztaná. Szinte már csak két bugyim van, a gatyámnak és hosszú ujjú pólómnak is lába kelt, amelyekben jöttem otthonról. Gyakorlatilag visszafelé nem sok gondom lesz a „súlytöbblettel”.
Tulajdonképpen nincs elég képzeletem, mit keresek én itt? Eki bepingálta sötét-lilás-fekete körömlakkal a fehér fal egy részét, Lucyka a gyerek-etetőben magára borította az áfonyát, amely mosolygós szemek boldog röhögcsélés közepette az elég hosszú konyha összes pontjára gurultak el.
Kriszta neki feszült, mert elmosogatott késő délután. Na, de miért tette mindezt?
Hazajöttünk Danival emelt szintű nehézségekkel tarkított utunkról, és azt mondta az ő kis kerekded feleségének:
- Anyám hányt a buszon a Mikimouse (figyelem, nem így írják!) nejlon táskába.
Valóban, még jó, hogy volt nálam egy jó nagy nejlon szatyor, olyan, jó kis prolis. Valamira csak jó volt, különben teljesen feleslegesen vittem volna magammal.
Az előttem ülő ébenfekete hajú fiatal nő – én igazából nem tudom mit csinálhatott – hanyagul hátra dobta fejét, közvetlenül az ajtónál. Aludt vagy delirium tremensben volt. Hát, igen, csütörtök lévén, már a londoniak előbbre tolták a hétvégéjüket, mert régebben kora péntek délután elkezdték „ereszd el a hajam” mámor-fesztiváljukat.
Hatalmas tömeg hömpölygött mindenütt, mert a mai napon – 2025. július 24-én – lett vége az iskolának, aminek nem sok hasznát látták a mi nebulóink, hiszen nem szeretnek könyvet olvasni, nem iparkodnak, hogy sok információt vegyenek magukhoz, amelyekből profitálhatnának. Nem gondolkodnak semmin sem, csak a kész, illetve félkész gondolatokon rágóznak és rugóznak. Lehet, hogy azért történik mindez, mert félkész kajákon nőnek fel? A mamák nem szeretnek főzni. Így sokkal egyszerűbb, de akkor meg minek szülnek nyakló nélkül?
Annak idején, ha mentem dolgozni, akkor is főztem: vagy reggel, vagy este, de mindig. Nekem ne mondja senki sem, hogy könnyebb volt a 80-as években, mert az nem tudja, mit beszél. Háztartást vezettem sokkal primitívebb eszközökkel, a gyerekkel foglalkoztam, nem volt autó, mindent gyalogosan intéztem el, közjárművekkel stb. stb. Megtanultam főzni, pedig azokban az években még nem volt internet. Most mindent meg tudunk nézni, és lépésről lépésre megtanulhatjuk a főzés csínját-binját. Ja, igen, tenni is kellene valamit! Akkor viszont nem lehetne a neten lógni annyit!
Visszatérve a tett színhelyére, az újnak tűnő busz ülésére, ahol sajátságosan ünnepeltem a hétvége közeledtét. Gyakorlati bemutatót tartottam a fiataloknak, hogy ha netán túlitták magukat, ami bizony nem ritka dolog, akkor legyen náluk egy jó nagy Mikimaus zacskó, mert abban elfér a gyomorból kijött felesleg. Nem kell a kapualjba hányniuk. Az nem elég stílszerű.
Amikor meghallotta Kriszta, hogy anyósa halálán van, rögtön feltámadott, el kezdett mosogatni, amit soha nem tett volna semmi pénzért. Valóban úgy néztem ki, mint egy kísértet az érkezésemkor.
Gyorsan még elkalandozok azon gondolat okán, hogy gyakran látom: a fiatalok edzenek, futnak stb., de ahogy nyomultunk London belvárosában fiammal, hogy nekem fürdőruhát vegyünk, két csodás, gazella testű fiatal lányt láttunk sportszerkóban. Mindkettő kezében cigaretta… Elhűltünk mindketten Danival: micsoda kettőség.
Azért még az utolsó szó jogán elmesélem a fürdőruha-vásárlást. Gyakorlatilag, ha Londonba jövök, mindig elfelejtek hozni fürdőruhát, de állítólag megyünk úszni. Bár nem vágyom rá, mert még friss hányósként vagyok számon tartva.
Az első, kupleráj-szerű boltban nagy nehezen felfedeztem az úszó cuccokat, de egészen egyszerűen nem értettem a tervezőket. Láttak ők nőt valaha közelebbről? Teljesen laposnak kellett volna lennem, mint egy palacsintának, egy női Kvazimodonak, ráadásul asszimetrikus szabástól végképp gellert kapott a jó érzékem. Ki az a marha, aki ilyenbe bújik bele? Érdekességképpen ellenőriztem volna a bolt forgalmát, hogy tényleg vesznek egy darabot is akárcsak évente?
Tovább álltunk a másik kuplerájba, ahol az öltöző fülkét külön hűtötték, pedig a kinti hőmérsékletre sem volt jellemző a nyári meleg. Ott is voltak igazi, érdekfeszítő formák, amelyeket szemre vételezve hitetlenkedtem, hogy ki az a tulok, aki azok bármelyikét felveszi?
Végül nagy nehezen választottam egy szegényes-zöld alapszínű, pöttyös bikinit. Azért választottam, mivel nem is volt semmi választék, másrészt a melltartó részét valóban két mellnek tervezték, nem pedig vagy ágyú golyónak vagy pedig laposkúszásra betanított fruskáknak. Ja, igen, fodor széle van a fölső résznek, tehát úgy nézek ki benne, mint egy éjszakai lepke nappali fényben. Iszonyú! Viszont ez még mindig szerencsésebb, mintha fekete fürdőruha alsót (azt még hoztam magammal, persze ha agyonütnek is, nem tudom, hol van) és melltartót használnék holnap az uszodában, de hát ismertek már annyira, hogy én – szinte – semmit sem szégyellek, ha az nekem jó megoldásnak számít per-pillanat.
Befejezésül, levezetésképpen melegen ajánlom ezt a blogomat, amelynek a címe: Londoni tévelygések (89.) Mi van, ha egyrészes fürdőruhát veszünk fel alulra?
A Londoni tévelygések sorozat kedvelői megtudhatják, milyen az élet Londonban:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
