A lepkeházat is túlszárnyalja az uszodás történet. Amikor már azt hiszem, hogy annál nagyobb zagyvaság nem üthet hókán, amelyet átéltem, akkor kiderül, dehogy is nem! Még csak most jön a java. Úgyhogy emergency sürgősséggel hozom nektek – még szinte meleg – a tegnap délutáni sztorit.
Danit már többször kértem, hogy még reggel „diktálja le” nekem az aznapi programot:
- Megyünk úszni! Fél óra múlva állj készen!
- Mi lenne, ha előbb figyelmeztetnél, hogy fel tudjak készülni?! – Erre mit mond az én drága fiam?
- Hányszor mondjam már? – Azt hittem, felrobbanok. Mindegy. Jó, későn indultunk el – ahogy szoktuk.
Átöltözünk az uszodában, de ezt megelőzte egy bő fél órás értetlenkedése a recepciós kislányoknak. Tulajdonképpen tudatosan tartottak minket vissza, hogy csobbanjunk egyet. Végre áramlunk az öltözőbe, ahol bármelyik üres szekrénybe betehettem volna a cuccomat, viszont nem tudtam volna bezárni. Aztán megtudtam, hogy egyesek hoznak maguknak otthonról lakatot. Elmés megoldás! Még alig mutatom meg Ekinek, hogy kell magát elengedni, ráfeküdni a vízre, mutatom, hogyan terüljön el szép nyugodtan hanyatt, és a víz fenn tartja őt. Ha a faltól elrugaszkodik, még több métert tud arrébb lebegni.
De mit ad Isten, egy hosszú hajú, szőke fiatalember, akit tulajdonképpen nőnek néztem, oda jött hozzánk, ő volt az úszómester:
- Menjenek ki, mert lejárt az idejük. – Ragaszkodott ehhez, pedig mi először nem akartunk tudomást venni róla. Gyakorlatilag átúsztunk a szemsugarán. Ugyanis turnusokban lehet úszni, ha valaki tíz perccel a turnus befejezése előtt jelenik meg, akkor tíz perce van összesen úszni. Sorry!
Végül is „engedtünk” a kedves unszolásnak. Már épp a nedves bikini alsómban topogtam – amely most inkább molylepke kosztüm része volt -, amikor bejön egy másik szimpatikusnak tűnő fiatalember, miközben a tűzriadós sziréna már percek óta hallatszott. Ez olyan volt, mint amikor egy színi előadásban változik a kép:
- Tűzriadó -, mondta teljesen magától értetődő módon -, mindenki azonnal hagyja el az épületet! – Fel voltam háborodva. El kezdett rohangálni mindenki: fehér-fekete fiatalemberek, nők kevésbé. Viszont az is érthetetlen volt számomra, hogy a fiatalemberek mit kerestek a női öltözőben? Nem nálunk ütötte fel a fejét a tűz! Én meg csak néztem magam, elé:
- Ezek hülyék? De kérem, ez egy uszoda, úszunk a trutyiban teljesen. Hol lehet itt tűz? A tusolóban is valaki nyitva felejtette a vizet, és az már elárasztotta az egész miskulanciát. By the way bokáig járunk a vízben.
Az ott dolgozók nem hagytak bennünket békén, mert mindenkit – szinte személyre szólóan – kitessékeltek. Terelő juhászkutya kiképzést kaptak anno. Minden nőre jutott egy tüzes férfi. (A vészkijárat be volt zárva.) Velem nehezen boldogultak. Szerintem azt gondolták, hogy a vén (Mikimous) szatyor (még az is lehet, hogy boszorkány) nyugodtan üszkösre éghet. Nem kár érte! Végül is ez is teljesen észszerű!
Szóval tűz volt az uszodában! Viszont senki nem érzett füstszagot – még fingani is elfelejtettek a gusztustalanságra hajlamos férfiak -, senki nem látott tüzet, még csak rá sem gyújtott senki sem, viszont mindenkinek el kellett hagynia az épületet.
Ennek a történetnek a rövidített párja a ma reggeli: 10.30-ra vittük Ekit sport-táborba, ami jellemző módon 10.30 – 02.00-ig tartott. Óriási! Fél óráig nem mehettünk be az épületbe, mert a számítógép rendszer bemondta az unalmasat, és két szakembernek tűnő férfi serénykedett lelket lehelni a rendszerbe. Úgy látszik, amerre megyünk, valamilyen rendszer bemondja az unalmast. Mekkora energia kisugárzásunk lehet nekünk! He-he-he!
Július 9-e óta vagyok Londonban, és az időjárásra elsősorban esős, fontoskodó felhők vonulása jellemző, de nincs hűvös szerencsére. Vagyis egészen ideálisnak mondható volt a hőmérséklet, és egyszer sem áztunk el.
Szeretem az olyan programokat, ahol egy három éves kislány is jól érzi magát, sőt, még egy nagyinak álcázott fúriának is tetszik a témák kivesézése.
London, Horniman Múzeum
Rögtön a bejáratnál látható a két óriás tapsifüles, akik elég sötét helyen voltak elszállásolva, tehát rájuk fér egy kis rivaldafény.
Horniman család- és bevétel-barát. Bérletet is lehet venni egy évre – ez sok előnnyel is járhat -, többféle programot kínál szabad téren és a vármúzeumon belül is. Na, ez utóbbit felejtsétek el, mert a vármúzeum nem itt lépett be az életünkbe.
Irtóra tetszett az akvárium szektor varázsos világa, míg a robot állatkert, amelyben igen szellemesek az állatok megfogalmazása egyébként, de nem dobogtatták meg szívemet. Igaz, nem nekem készítették el az elmés mű masinákat.
Csodálatos az állat- és növényvilág, felülmúlhatatlan!
Mindenhová interneten kell bejelentkezni. Olyan nincs vagy egyre kevésbé, hogy csak úgy betoppansz „én is itt vagyok a családommal” jelszóval.
Abszolúte érzékelhető az új világ szele, amely szép lassan a természetet bekeríti és csak kis foltokban mutatja meg a gyerekeknek, mintegy mellékesen. Ahelyett viszont, hogy valóban a természetet járná és tapasztalná meg az ifjúság színe-java, merő túl-gondoskodásból csak művi dolgokkal veszik körül a kis srácokat.
A lepkeházban a lepkéket tulajdonképtelen képtelenség bemutatni egy videóban, mert össze-vissza csalinkáznak, persze én megpróbáltam. Viszont a videó végén kitartásomért cserében egy csodálatos ajándékot kaptam. Nézzétek meg a videót:
A fenti videó végén lencsevégre kapott, beszúrt történettől teljesen kitértem a hitemből, de jó értelemben. A trópusi melegtől keletkező izzadságcseppek is megálltak a homlokomról való legördülésben, nehogy a csodálatos lepkét megijesszem, és még időnek előtte kereket oldjon. Én ekkor már akár haza is mehettem volna, annyira megilletődtem ettől a kis lepke lénytől. És, hogy pont engem talált meg!
Valószínűleg gyerek-undoritiszem erősen elkapott, amikor ezt a videót készítettem, de jó a lényeglátásom:
Természetesen a tévedés jogát fenntartom. Sőt! Ragaszkodom ehhez! Szeretek összehordani mindenféle sarlatánságot, de jól esik és ráadásul meg is tehetem. Eki, a kis unokám oly mértékben kilúgoz, hogy muszáj egy kicsit kiőrjöngenem magam a blogomban.
Egy optimista indián képpel búcsúzom – nem örökre -, amelyet egy kisebb kiállításon vettem fel, ahol egy néger törzsnek az életét mutatták be, persze, lehet, hogy csak álmodtam, viszont itt normális a fejem, olyan mátrixos:
A Londoni tévelygések sorozat kedvelői megtudhatják, milyen az élet Londonban:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
