Két hét története, amelyben minden és mindenki a helyére kerül, hála a Magasságosnak!
Kedden, a szokásos sétaútunkon Popival kismacska nyávogásra lettem figyelmes. Sajnos egyelőre még jó a hallásom (is). Amikor délután ismét elmentem a telek mellett megint hallottam ugyanabból a pontból a kétségbeesett nyávogást. Na, ekkor már komolyabbra vettem a figurát. S miután pipiskedve belestem a sűrű növényzet mögül, láttam, hogy a macska tulajdonképpen a kerti házhoz támasztott, összegöngyölt drótkerítésbe lehet belegabalyodva, ezért nem tud onnan kikászálódni.
Nem elég, hogy az anyjától és egyúttal az éltető anyatejtől fosztották meg, akkor még mozgásképtelen is a kis szerencsétlen -, gondoltam szomorúan.
Szóltam Lacinak, hogy sürgős mentési akció, nem lehet arrébb odázni. Először vittünk egy rövidebb létrát a helyszínre, ám azzal a magasra sikeredett kerítést nem lehetett volna átmászni. Timur és csapata haza battyogott egy nagyobbért, amivel többek között gyümölcsöt szoktunk szedni.
A szóban forgó telek – úgy is mondhatnám – használaton kívüli telek, senki nem jár oda, ember irtó ritkán látogatja meg, ha csak füvet nem kell vágni.
Férjem utólag azt mondta, hogy ez magánlaksértésnek számít. Tehát ha törvényszerűen járunk el, akkor végig élvezzük – mint ahogyan sok ember hallhatta a macska segélykérő nyávogását, de meg sem moccant -, ahogy a cica éhen- és szomjan hal. Vajon mi a csodát tulajdoníthattunk volna el egy olyan telekről – amennyiben rossz szándék vezérelte volna léptünket -, ahol már hosszú évek óta senki nem lakott? Ja, igen, egy kis száraz kórót, szárazságtűrő gazféléket maximum.
Laci bemászott, becsületére legyen mondva, ő sem tinédzser, de derekasan állta a sarat. Ám a macskának sikerült kimenekülnie rémületében az összegöngyölt háló fogságából. Férjem – a macskához viszonyítva – nem volt elég friss, halálfélelem sem kapta el.
Erre Micike nagy ijedtségében átfutott a szomszédba, ahová szintén nagyon ritkán mennek. Laci átmászott ismét egy kerítésen, és valamiképpen megragadta a kiscicát, aki igen csak tiltakozott az erőszakos eljárástól. Ekkor átadta nekem a kétségbe esett, veszélyesen kapálózó cicát a kerítés fölött, de a kiscica nem hagyta magát, és a jobb mutató ujjamra rástartolt a tűhegyes fogaival, és alig tudtam lefejteni a kis mocsadékot. Szívesen üvöltöttem volna egy jó nagyot fájdalmamban, de visszafogtam magam.
Sikerrel jártunk, ám Micike erősen sérelmezte, hogy személyiségi jogaiba belegázoltunk. Gyakorlatilag kedd délutántól csütörtök délig alig láttuk, csak hallottuk a szomszédból, farakás mögül rinyáló, kétségbeesett hangját. Két-három éjszakát átnyivákolt. Csak férjem „élvezte” az anyját hívó macska hangját, a közvetlen szomszédok hála Istennek mind ebből mit sem észleltek, mivel senki sem volt itt közülük.
A kis „dög” magához közel nem engedett. Kajálni sem evett vagy igen minimálisat. Mai napig nem értem, hogy nem pusztult el, mert enni nem evett, inni, ki tudja. Csak csütörtök délben kapcsolt rá. Sőt, ekkor megmutatta magát, és nem rohant el, amikor a kajával közelítettem meg a búvó helyét, a fa teknőt, amit hozzá támasztottunk a fa rakáshoz.
Persze hadd ne mondjam, a sebészetre sürgősen el kellett mennem másnap reggel, mert a harapásból eredően egyre erősebb elszíneződés mutatkozott a karomon egészen a honom aljáig. A tetanuszt részletekben kaptam meg (legalább 3x-i alkalommal), antibiotikumot és ami a legrosszabb, a bepólyált mutató ujjamon a kötést vízmentesen kellett tíz napig tartanom, lehetőleg égnek emelve. Vagyis fél kezű emberré váltam. Úgy néztem ki, mintha egy láthatatlan zenekart vezényelnék vagy azt ellenőrizném folyamatosan, merről fúj a szél. Tíz napon keresztül azon imádkoztam, nehogy fel keljen vágni az ujjamat, hogy a gyulladást rendezzék sebészetileg. Megúsztam!
Viszont ehhez a kerek sztorihoz kimondottan jó befejezés dukál. Valamilyen isteni csoda folytán sikerült egy szerető családot találni, akik nagy szeretettel fogadták be, amikor egy fedeles kosárban átvittem jó pár szomszéddal arrébb az újabb szerzeményt:
- Mikor hozhatom vissza? -, kérdeztem Esztert, a fiatal, két gyerekes édesanyát, amikor bemutattam Micikét.
- Nyugodtan itt hagyhatod -, felelte kedvesen.
Igen, Micike – a srácok így nevezték el a másfél hónapos jövevényt – „eladta magát”, amikor kíváncsian, tele optimizmussal kikukucskált az utazó kosarából. Nem kellett bizonygatni, mekkora kincs ez a kis állat, mert kedvessége, és puha kis mancsai utolérhetetlenek. Tudjátok, a kis cicák kieresztik a körmeiket, és nem törődnek azzal, hogy a gazda kézfejét össze-vissza karmolják a játék hevében, ám Micike intelligens állat. Tekintettel van környezetére.
Miért kellett Micikét tovább passzolni, ha olyan szuper kis bundatulajdonos volt? Négy macskánk van – Manci, Fosti, Joci és Jenci -, ők bőven elég a jóból.
Be kell vallanom azonban, Lacival megállapítottuk, hogy amikor a konyha ablakból oda pillantunk a farakáshoz, hiányérzetünk támad, mert nem látjuk a megmentett macska játékos, virgonc alakját, akit egyébként jelenlegi gazdái Misinek hívják.
Ilyenkor szinte egyszerre mondjuk:
- Nem baj, de nagyon jó helye van Misikének.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
—
