Simonék félrebeszélnek (128.) Lehet, hogy globalista ügynökkel élek együtt?

A beköszöntő fotót Catherine Ikam által szereztem: Les presses du réel (livre)

Biztos ismerős lesz a szitu, mivel ez egy tipikus téma minden családban, amikor „csak” a megváltoztathatatlant nem vesszük figyelembe. Ha bármi történik körülöttünk azonban, az egyet jelent: benne vagyunk az életben. (Ezért nagyon hálásnak kellene lennünk!) Amennyiben vígasztal bárkit is: a sírban semmi érdemleges nem történik velünk.

Sosem gondolkodunk el azon, hogyan lehetne jobbá tenni életünket. Pedig a képlet egyszerű: negatívból át kellene váltani pozitív üzemmódba.

Kifejtem:

Tegnap este – ahogy már lenni szokott nálunk -, éppen talpmasszírozó gépemet használtam, és ilyenkor valamelyik macska meg szokott szállni, na, nem az ideiglenes szovjet csapatokhoz hasonlóan. A szőrcsomó az ölembe ugrik, és ott dorombol, tökéletes nyugalmat árasztva.

Csöng a telefon. Varga Laci keresi páromat. A tévé hangosan szól. Ha halkan tenné, nem értenénk semmit sem. Bár nem lenne kár érte.

• Halkítsd le már a hangot -, kér Laci.

Én hátra fordulok félig, hiszen a macska békésen az ölemben dormog, élvezi a masina által okozott apró rázkódást, én is élvezem Jenci jelenlétét. Nagy békesség honolt szívemben. Mind ez idáig. Komolyan: egy ilyen talpmasszírozás, macskával megspékelve felér egy lelki-testi feltöltődéssel.

„Természetesen”, ahogy hátra nyúltam a szabályozóért, a pohár vizet kiöntöm a kisasztalon. Ez teljesen törvényszerű, Murphy törvénye szerint. (Kérdem én magamban: mi a p…csáért kell a pohár vizet ott hagyni az asztalon? Miért nem itta meg a kedves? Macskák kiönthetik stb.)

Elkezdett szirénázni Laci, hogy minden vizes lett stb. stb. Valóban. A hír igaz – nem tagadom. És bömbölt magán kívül. Vége lett az idillnek, Jencike, akit két hónapos korában bedobtak hozzánk a kerítésen keresztül, leugrott ölemből, és köszöni szépen, ebből ő nem kér, kinyávogta magát megmártózni a hideg, kora-tavaszi levegőben.

Legszívesebben én is hátsó lábaimmal kapartam volna egyet a kopottas szőnyegen és én is fájdalmasan felnyarfintva kikéredzkedtem volna. Így megmenekülhettem volna Laci felesleges, tízszer ugyanazon tényfeltáró megállapításaitól. Ha húszszor megállapítja, hogy kiömlött a víz, akkor is már megtörtént ez az irtó rémes sztori. Javítani viszont semmit nem tudunk a helyzeten a folyamatos sopánkodással.

És itt a lényeg: el kellene gondolkodni azon, segítünk-e a kialakult „riadó” helyzeten (közel, távoli múltban kotorászva tök feleslegesen), vagy pedig csak a másik idegeire mászunk? (Ekkor indul be egyébként a láthatatlan bumeráng, mivel amit vetsz, úgy aratsz.)

• Most akarsz engem átnevelni 72 éves koromban? -, kérdezte másnap reggel párom, amikor reggelizés közben felvetettem, hogy miért nem gondolkodunk el azon, miképpen lehetne életünk minőségén javítani. Ráadásul nem is kerül pénzbe.
• Miért ne? -, válaszolom. – Elvégre százhúsz éves korunkra gyúrunk, addig még van hátra 50 év. Ezért már érdemes egy kicsit átrendezni életben-maradási stratégiánkat.
• Inkább arról írj, hogy miért kell az ember agyát pont reggelizés közben bombázni mindenféle hülyeséggel. Miért nem tudod evés után inkább?

A legutolsó kérdésre hadd ne válaszoljak. Tegyétek meg Ti!

Kedves Laci és nagyon okos Férfiak! Körülöttünk eszméletlen gyorsasággal változnak a dolgok.  Mondhatom: atomi sebességgel. (Nemsokára ránk szabadítják már az ufókat is.) Az elmúlt három évben csak és kizárólag észveszejtő eseményektől hemzsegnek napjaink, átvernek globálisan több millió embert, amely átverésekhez még mindig ragaszkodnak sokan… Folyamatos lelki terrorral átszőtt történések – ismerős ez nektek? És akkor az én drága párom, igazi, f@sz@ férfi, azt mondja, hogy ő már nem változtat semmin sem… Lehet, hogy egy globalista ügynökkel élek együtt?

A fantasztikus kép szerzője: Ubikam

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!