Tavaly egy speciális házba vetett a sorsom. Ennek a bagolyvárnak – melynek oldalán egy nagy kereszt látható – az odvaiban szerencsétlen, kisemmizett emberek húzták meg magukat, mert azt nem mondhatnám: laktak.

És ama korszakomat éltem – ez több évvel ezelőtt kezdődött -, amikor a felesleges ruhaneműimet, használati tárgyaimat mindig oda adtam a válság sújtotta családoknak, személyeknek. (Persze ez napjainkban is igaz.) Ebben a házban találkoztam Viorellel, aki érezhetően a végét járta. Pont abban az állapotban leltem rá, mint Lucára, a testes kutyára, aki három hónappal ezelőtt került hozzánk. Telefonon felhívott egy ismerősöm, hogy kidobtak egy kutyát, mert a gazdaasszonya meghalt…

A gyerekeinek kellett az örökség, de a kutya talpára utilaput kötöttek. Ez a sztori mély sajnálatot váltott ki belőlem, és mondtam, hogy hozzák, majd megnézem, mit tudok tenni. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, csak annyit tudtam, hogy az eb kutyaszorítóba került.

Férjem már két éve a ráckevei telkünkre tette át székhelyét, mert ott sokkal jobban érzi magát. Ő lett a pót-apja, pót-anyja ennek a kutyának. Luca istenként nézett férjemre. Laci pedig annyira csípte a fejét ennek a busa jószágnak. Szóval ez a Luca egy nyolc év körüli keverék, nagy mancsokkal rendelkező, behemót jószág teljesen ki volt nyúlva, az erőtartalékainak a végső határán járt. Amikor hozzám került, sétáltatás közben öt méterenként lefeküdt, mert már csak hálni járt belé a lélek a sok bizonytalanság miatt, ami rárohant azokban a hónapokban.

Látjátok, pontosan ehhez hasonló helyzet volt jellemző Viorelre, amikor találkoztunk. Csontváza rogyadozott az élet súlya alatt. Erősen foglalkoztatta, hogy a Dunának megy vagy pedig Anikó nénit egy késsel leszúrja… Anikó néni 70 év körüli, elterebélyesedett, nagyokat szuszogó hölgy, kis, apró szemeivel a legsötétebb sarkokban is meglátta a nem létező pénzt is. 

Viorel akkor negyvenegyedik évében járt. Gebe, 180 centi magas, hajlott hátú, a sok kemény fizikai munka szálkásította izomzatát, keskeny csipőjét táncos apjától örökölhette. Amikor megy, kicsit előre dől, mintha szembe szél nehezítené lépteit. Kezeit, rá jellemző módon lógatja teste mellet, mint két, letörött ág, amely bármely percben leeshet a földre, az avarba.

Ha tagadta volna származását, akkor is messziről kiált róla, hogy románok az ősei. Cigizik, mint a gyárkémény – ez tartja életben. Kopaszkás haját hihetetlenül idiótára vágja le, hiába javasoltam neki egy számára előnyösebb módot. Mindegy.

Szeme mélyen ülő sötétbarna szemek, mint két, sarokba szorult bogár. Egyenes orra fölött a két, sötét, sűrű szemöldök szinte találkoznak, de látható, hogy útközben meggondolták magukat.

Az örök kétségbesés jellemezte ezt az embert. Súlyos történések lavinája többször maga alá temette őt. Természetesen mindig telibe talált a sztorijaival. Na most, gondoljátok el, egész életemben arra törekedtem, hogy minél kevesebb mocsokkal kelljen szembesülnöm. Ezért nem hallgatok híreket, nem nézek híradót, hogy azt a teménytelen sötétséget, aljasságot ne kelljen átélnem, amivel a népet hülyítik. Ám Viorel gondoskodik, hogy megtudjam, miről szólnak a mindennapjai. Amikor mesél magáról, az egyik szemöldöke feljebb ugrik, és a keserű emlékek onnan csúsznak le, mint valami sípályáról.

Amikor Anikó nénihez került, már napok óta az utcán lavírozott, ellopták fontos iratait, az összes pénzét, „az életét” Bécsben, amikor egy nyilvános parkban félájultan elaludt. Ekkor a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban fuldokolt. Anikó néni, akinek molettsége egyre nyilvánvalóbb, befogad bárkit az utcáról. Kis lyukakban, odúkban ad szállást.

1, (A gombóc, amely majdnem elakadt)

2. (Kutyaszorítóban)

Simon Mara

marasimo@gmail.com