Blog, London, sorozatok

Londoni tévelygés (78.) Ekivel közös platformon

Néha az ember annyira le tud ülni maga mellé. Úgy érzi, hogy ennek a nihil érzésnek – amikor belül semmit sem tapogat ki az ember – soha sem lesz vége. (Biztatásul elmondhatom nektek, főleg azoknak, akik hajlamosak az “ugye, megmondtam”-ra: persze ott van a belső kajánság is a háttérben, hogy a másik felem tudja: csak megrázza magát, és minden megy a maga útján.)

A szél feltámad, és a veszteglő vitorlás egyszer csak megmozdul, mivel a szél végre munkába állt.

Nálam, nem tudom, mikor támad fel a szél… Egyelőre csak nézek ki a fejemből, és minden lehetőséget megragadok, hogy feltöltődjek. Pld. ebéd után – miután elmosogattam – megláttam, hogy süt a nap. Nincs nagy hőség, már nem kapjuk fentről a meleget szinte perzselően, tehát úgy éreztem, itt az ideje a feltöltődésnek.

Gyorsan kihúztam a fák alól a napozó ágyamat, és minimalizáltam a ruhámat. Elnyújtóztam, jól esően, lustán felnéztem az égre. És mit látok? Csak pár percem van a feltöltődésre, amikor nap-energiára kapcsolok. Viszont mindent beleadtam abba a két percbe, hogy sikerüljön.

(Természetesen már többet nem sütött a nap, előtte viszont, amíg nem akartam napozni, órákon keresztül sütött.)

Jelentem, sikerült – már ami azt a két percet illeti. Viszont ha börtönben sínylődnék, még annak a két percnek is mekkora jelentősége lenne. Így viszont csak minimalizált jelentőséget tudott magának megszerezni.

Azonban milyen is az ember: elviszi magát egy rossz irányba, de hagyja, hogy sodródjon a hülyeség medrében, és nem tudja – azaz én – a helyes irányt felvenni. Pedig csak annyit akartam mondani az elmúlt egy hétről, hogy babáztam Londonban. Eki unokámmal gőgicséltem.

Ő volt nekem a cél-állomás. Teljesen szokatlan módon egyetlen egy blogot nem írtam londoni élményeimről. Egy árva szót sem!

A “cél-állomás”, mely már most szakértője a mosógépnek:

 

Egy tíz hónapos kisfiúnál ugyan még nincsenek szócsaták, elmés párbeszédek, de mégis lehet vele beszélgetni. Semmi egyebet nem kell tennünk, mint az ő hullámsávjára kell hangolódni.

Igazán nagy élmény, amikor az unokáddal tudsz egy hetet eltölteni, és gyönyörködhetsz benne, ahogy sikongat, gügyörészik, rád mosolyog, ahogy nyelvét kiöltve próbál felkapaszkodni a fal mentén. Vele együtt versenyt mászol esetleg a parkban, Te is örülsz, amikor látod, mennyire tetszik neki a hintázás… Mindenkinek kívánok ehhez hasonló élményeket.

A világ minden pontján van feltöltődési lehetőség – legalább is nagyon remélem -, pld. itthon a Poci macskám felnevelése körüli bonyodalmak. Most éppen – miközben írom a blogomat – ágyamon hever, mint a nagyok. Ő is tudja már, hogy fent, az emeleten minden magasröptű, még egy közönséges délutáni pihenés is.

Ebben a videóban pedig elárulok egy trükköt, mivel lehet azt a vattacukor-szerű szőrét Pocinak (ott még Fülikének hívtam) mindig kellő habkölteményként kondicionálni:

Itthon, Ráckevén minden “erőmmel” azon vagyok, hogy kihasználjam azt a kétségtelen tényt: Gyerekek, szép az ÉLET!

Ezzel az örömteljes fotóval kívánok nektek nyugodalmas jó éjszakát!

You must be logged in to post a comment.