Blog, Dubai, sorozatok

Dubaj (1.) De kérem, én nem tudok ukrán nyelven!

Most éppen a „viharsarokban” ülök, pontosítva az Ukrajna Airlines repülőgépén. Hogy miért viharsarok? Ezt majd a későbbiekben bővebben kifejtem.

Milyen érdekes, még csak pár óra telt el, és máris a világ másik felére szárnyalunk férjemmel. Igen, sokan csodálkoznak, mint pld. Julika is, aki visszakérdezett, „Lacit is rávetted, hogy veled menjen”? Nem volt könnyű, mert több napos beszélgetés előzte meg, mire rábólintott, igen ő is Dubajba repül.

Miután Popitól elbúcsúztunk, akinek a teraszon készítettük el a helyét, és minden macskát száműztünk a házból, bezártuk magunk mögött a kaput. Még a kis Hugit – Laci szerint Hugót -, a kis nyammogó, fehér-foltos macskát is kitettük. Szegény olyan kis nyeszlettke, kis szipogócska. Remélem, hogy ha visszamegyünk két hét múlva, még a listán fog szerepelni Kismocsokkal, Fricivel egyetemben. (Ma – 2019.03.01-én – már megérkeztünk, és szegény Hugi már kimúlt. Lehet, hogy jobb így szegénynek.)

Tüncike, aki annyira kényes – csak tudnám, mire föl – most aztán megtapasztalja, mi a magyarok istene. Ha ezt túléli, akkor már éjszaka nem fog bent aludni, hogy hajnalban bennünket riogasson és a frászt hozza ránk. (Tünci semmit nem adott le a kilóiból. Csak tudnám, hogy csinálta!)

Időben értünk a Liszt Ferenc Repülőtérre, nem is volt nagy izgalom, ha csak az nem, hogy nekünk, személyenként 7 kg-ot lehetett felvinni a repülőre. Igen, ez nagy próbatétel volt számunkra, mert a személyes holmijainkat kevésbé tudtuk egy alomba összeszedni. Olyan dzsekit vettünk fel, amelynek sok, nagy zsebe van. Az enyémnek pld. a hátán is van elég nagy zsebe. Ezeket a zsebeket kitömtük naranccsal, szendviccsel meg mit tudom én, mivel.

A repülőgép társaság irtó komolyan vette, hogy személyenként mi csak 7 kg-os táskára vagyunk hitelesítve. Szúrós szemekkel méregetett egy hivatalos ürge, mielőtt beszálltunk volna a repülőgépbe. Nehezen tudta elképzelni, hogy két felnőtt ember elmegy a világ végére, és csak két, alig megpakolt, pici bőröndöt visz magával. Igen, ez volt a lehetetlen súrolása…

A lényeg, hogy végül zökkenőmentesen jutottunk fel a repülőgépre.

Kijevbe másfél óra alatt tettük meg az utat. Megérkeztünk az átszállás színhelyére. A logika itt cserben hagyott bennünket, mert ugyanúgy átvizsgálták a cuccainkat – mielőtt a másik gép közelébe engedtek volna. Pedig tudták, egy repülőgépről jöttünk, rögtön, tehát sok lehetőségünk nem volt sem vásárolni, sem másokkal üzletelni. Ez kissé bosszantott, mert szét kellett szednem a bőröndömet megint, hogy a laptopot kitegyem egy futószalagra, a „kosárba”, hogy megint átvilágítsák.

Felszálltunk Lacival a gépre, és már kezdtük dörzsölgetni kezünket, hogy senki sem fog harmadikként mellénk ülni, amikor egyszer csak egy igen vidám, 30-40 év körüli singli hölgy jelent meg. Feltünő vidámságát erős szesz szag húzta alá. Kedves volt mindenkihez, akihez csak lehetett. És mivel mi voltunk kéz-közelben, túlságosan nagy érdeklődéséből mi kaptunk a legtöbbet.

Ám ebben az volt a legkellemetlenebb, igényelte teljes szívével, hogy válaszolgassunk neki, bár szláv nyelven egyáltalán nem értettük, mit akar. Erősen emlékeztetett valakire, akit viszont nem engedtek fel a repülőgépre, mert egy kicsit felhajtott a garatra.

Az előttünk levő ülésen Igor és két, 40 év körüli férfi foglaltak helyet, akik bal oldalon, velük egy vonalban ülő fiatal, ukrán szépségeket célozták meg minden erejükkel.

Igornak volt a legnagyobb önbizalma. Nem kell mondanom, hogy szeszes italt is rendeltek maguknak és a hölgyeknek. Ő foglalkozott a csajokkal a legtöbbet! Így kell ezt csinálni! Nem szép, nem jó alakú, de a dumája – gondolom én – szórakoztató. Hogy egyéb, rejtett jó tulajdonságai is lehetnek, semmi kétségem felőle, hiszen tudjátok jól, én optimista alkat vagyok.

Igor, nagy pocakjával, egész úton nyomta a sódert a csajoknak, barátaik meg ülő helyükről drukkoltak neki. Katerina pedig – mű melleivel – végre elpilledt az ablak mellett. Túlságosan energiadúsnak tűnt, amikor ébren volt. Elvarázsolt ébrenlétekor viszont elég erőszakosan hívta fel magára a figyelmet. Az sem nagyon érdekelte, hogy ukrán nyelven nem tudunk egy árva szót sem, bár ezt már megemlítettem az előbb, de annyira zavaró volt. Amikor éppen elszundítottam volna – ami tényleg elég ritkán történik meg velem -, megbökögetett, hogy társalogjak vele. Azt hittem, hogy megrúgom…

És ami érdekes, bármi kínos, fárasztó dolog történik velünk, egyszer annak is vége, mint ahogy mi is megérkeztünk Dubajba, a gazdag olajmágnások hazájába.

Tartsatok velem! Nem fogjátok megbánni!

 

Dubajról megírt blogok:

2. (Oxigénhez jutni “Félrelépésre” nincs lehetőség!joga van)

3. (“Félrelépésre” nincs lehetőség!)

4. (Dubaj a daruk országa (is)

marasimo@gmail.com

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted

INSTAGRAM: simonmara54

 

 

 

 

 

 

Write a Reply or Comment

Your email address will not be published.