Viva, Las Vegas (7.) Búcsúzom

Három nap után átcuccoltunk a Palazzoból a Caesars Hotelbe. Nem voltam meglepve, mert itt is úgy el lehet tévedni, hogy ha nem figyelsz oda, fél életed ott töltöd, mire kikeveredsz valahogyan.

Hotel Palazzoról egy jó kis fotó:

Közbevetőlegesen beszúrtam a kedvenc pálmafáimat, bár most nem tartozik a tárgyhoz egyáltalán. Legszívesebben mindegyik tövénél lefényképeztettem volna magamat:

Ez egy újabb pálmafa költemény. Hát, nem gyönyörű? Ehhez csak annyit fűznék: Kelet-Európában nincsenek pálmafák, tehát senki ne csodálkozzon azon, ha én – mint Magyarország „utazó nagykövete” elájulok egy kis pálmafa látványtól:

Itt (Caesars Hotel) a szobát kevésbé alakították ki nagyvonalúan, de külön volt két ágy, amit nagyon díjaztam, mely ágyak szintén magasítottak voltak. Igazán nem értem, mi abban a jó!

A kilátás pazar volt, fenséges, király!!!

Nézzétek meg egy rövid videón keresztül, milyen „ocsmány” kilátásban részesültünk a 61. emeleten:

És tudjátok jól, hogy a gyengém a szuper pancsi medence. Erre láttam rá a fenti, éjjeli videóban. Mikor megláttam, velem madarat lehetett fogatni. Elviselnék ilyet a kertemben, viszont akkor a kertemet kellene egy kissé nagyobbra cserélni…

Bár igaz, hogy az alábbi fotó Venezian Hotelből származik, de azért nekem tetszik. A hatalmas méreteket láthatjátok, hogy egy ember milyen kicsi az egyes betűkhöz képest:

Itt (Caesars) viszont, ha nem kértük a napi takarítást, ami egyébként mindig bezavar egy kicsit az ember életébe, akkor napi 10 dollárt visszakapunk, amit aztán lekajálhatunk bizonyos éttermekben. Mi a hotel egyik labirintusában megtaláltuk ezt a Bacchanal Buffet-re hallgató szuper önkiszolgálót, ahol egy étkezés – amit akarsz, azt veszel és „tömöd a majmot” – 52 dollárba került.

Nem kis összeg. Na, mikor megláttam, hogy a különböző pultok micsoda bőséges kínálatban pöffeszkedtek, rögtön elment az étvágyam. Már csak a tenger kincseitől elállt a lélegzetem. Ám a marha- és disznóhús kedvelőinek is kikeveredett a látványtól a szemük.

Fantasztikus, valóban eredeti, növényi, esszenciális ivóleveket lehetett kapni, melyeket, ha megiszod, beléd költözik az élet. Az egyik kis üveget – talán 3 decis lehetett- betettem a táskámba. Annyira nem ettem semmit sem, mert ahogy mondtam, elment a látványtól az étvágyam, legalább legyen értelme, hogy itt is voltam…

És amikor összecsomagoltunk indulásra készen, a hátitáskámba tettem. El is felejtkeztem róla, pedig tudom, mennyire allergiásak a folyadékra a vámnál. Jött a vizslatás: „Na, mit rejtegetsz a táskádban, komám?”

„Mi a jó fenéért különítették el az én hátitáskámat megint, melyre egy gyönyörű versenyló fejét hímezték?” – törtem a fejemet. Hát, megtalálták ezt az isteni nedűt. Mondja a csaj, hogy kidobja.

Ne, már! Inkább megiszom!

Képzeljétek el, azt mondja:

Ok., de akkor vissza kell mennem egész az elejére.

És visszakísért engem az üveggel együtt. És csak ott ihattam meg. Ha felrobbanok ezzel a lével, akkor tőle távol legyek – gondolom ezért. És amikor megint oda értem az átvilágítós kapuhoz, a vámos röhögött rajtam, mert megjegyzett magának. Csodálkoztam volna, ha most meg találtak volna valami gyanúsat.

Most visszatérek a terülj-terülj asztalkához, ahová reggel 10-kor mentünk le, de már sorakoztak az emberek szép rendesen.

Viszont azt tudom, hogy nem való nekem az ilyen mérhetetlen hedonista eszem-iszom trakta, ugyanis a látvány sokkolja a gyomromat. Rögtön úgy érzem, hogy jóllaktam. Természetesen itt sem engedték, hogy fotózzak, pedig de szívesen megtettem volna. Csak legalább egy pultot megmutathatnám nektek…

Nincs pult, de van a lüktető város:

Viszont, hogy másra tereljem a szót, meg különben is már kiveséztem ezt a témát, meg kellett állapítanom jól esően, hogy szeméttel „nem találkoztam sehol sem”. „Igen, ezt így kell csinálni! Miképpen lehetséges, hogy az egyik ország úszik a szemét-trágyában, míg máshol tudnak vigyázni a tisztaságra, pedig nem láttam, hogy takarítanak éjjel-nappal.

A közbiztonság érzetem igazán kiváló volt. Csak azok a járda szélén sorakozó beton oszlopok figyelmeztettek arra, hogy a békét bármikor felválthatja bármi. Inkább nem írom le, hogy micsoda.

A lenti fotón „fenék-kedvelésemről” adok bizonyosságot. Valaki azt írta nekem, hogy biztos „leszbi” vagyok. Most már megbizonyosodhat róla, hogy „mi van?”

Rendőröket nem láttam cirkálni úgy, ahogy Londonban. Láthatatlanok voltak, de ha ne adj’ Isten verekedés törne ki az utcán, secc perc alatt már intézkednek is a rend őrei.

Most úgy érzem, könnyes búcsút veszek Las Vegastól, amely város annyira kihozott a sodromból. szinte hetekig éjjelente csak 2-3 órát aludtam. Éjszaka fenn voltam, mint egy éjszakás nővér, nappal viszont nem aludtam egy hunyást sem.

Gyakran láttam nőkön ilyen, bokáig érő lebernyegek. Ezek kissé ódivatúaknak tűntek. (Természetesen láttunk minit is.)

Milyen érdekes, még így nem jártam: nem tudom befejezni a blogomat. Legyen ez végszó, amely – belátom – elég fura.

Mekkora pánik hangulat fogott el, amikor kiderült számomra, hogy a mobil telefonomon nincs elég hely egy videó felvételére. Én viszont mindenáron – ha csak pár perc erejéig is – meg akartam örökíteni ezt a felejthetetlen felszállást: