Nem tudom, hogy emlékeztek-e még a 60-as, 70-es években a vidéki művelődési házakban tartott táncos estékre? Nagy választékunk ugyan nem volt, de ezek a helyek is tökéletesen alkalmas színhelyeknek bizonyultak a szerelmi bánat perfekt megélésére.

ELSŐ VESSZŐFUTÁS

(…s követte annyi más)

Amikor egyedül mentem a

művház-buliba, mert mennem

kellett (vitt kitinpáncélom,

gyér idegzetem). Tegnap és aznap senki nem jött értem.

Érted?

Elhagyott első kedvesem.

Bent, a pulzáló tömegben a zene

véres jégesőként záporozott rám,

békazöld lencsévé vált szemem,

lemenő nappá fülcimpám. Piacra

dobtam hab testemet, s minden

idegszálammal jöttödet lestem,

mint nyári esőre szomjazó, tikkadt,

magányos liget. Velőmig hatoltak

vizenyős tekintetek, kíváncsi ujjak

– csigolyámon zongorázva – szinte

meztelenre vetkőztettek, fülembe

suttogtak enyhén obszcén szöveget.

Vészesen közeledtek felém dorkós

árnyak ember alakot öltve,

bizalmaskodva,  vállamat átölelve.

(Nem tudtam föloldódni, mint máskor

semmiben és senkiben.)

Tapizták volna miniszoknyás fenekem,

csókolták volna fénytelenné vált szám,

de morózusságom félrelökte őket,

és zavarukban leharapták nyelvüket.

Bátortalanul kérdezte egy oszlop

mögűl előbukkanó szimpi srác:

„miért vagy szomorú, te, lány?”

Nem feleltem, állagom nem engedte,

mert áldozógyertyaként elfogyott

testem. Még álltam egy percig kukán,

mint egy kukacok által lepucolt csontváz.

Hazavánszorogtam. Otthon rongyosra

sírtam fejem, mert 15 évesen először

eszméltem rá, hogy én is lehetek vesztes.

Tell me, why?

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)