Elindultam szép hazámból

Na, igen, egyszer mindennek eljön az ideje. Ma például elérkezett a Londonba indulásom napja (2016.01.20., szerda). Ideje, hogy szétcsapjak az eltunyult londoniak között. Azt hitték, hogy a tavaly nyári ott tartózkodásommal megúszták. Hát, nem…

Ám ma még ma van. Világos! Kristálytiszta. Az idő kiváló, a levegő mar. Jó, enyhén, de mar, mert hideg van. Kesztyűbe dudálós. Ám Magdikával, a „mi Magdikánkkal” megbeszéltük, hogy korcsolyázni megyünk a tóra. Így szoktuk Lacival emlegetni ezt a mosolygós, kedvemre való „fehércselédet”. (Mindig rettegek, hogy valaki, bárki szó szerint veszi a macskakörömbe foglalt közös főnevet.)

Igaz, ő sem tud siklani a jégen oly nagyon, a művészi kivitelre egy nagy 0-át kapna. Nem különben én is. Így érthető, hogy örök szövetségesek vagyunk. Itt csak maga a tény, hogy korcsolyázni megyünk, ez bizsergette az idegszövevényünket. Megbeszéltük, hogy 10.20-ra a tónál. Persze a tó nagy. Ahhoz képest mindenféleképpen nagy, hogy talizni akarnak ott emberek, akik mást értenek a „tó csücskénél”.

Kiszálltam a napfényes időben az autómból. És elindultam a füst irányába, ahol szemmel láthatóan a levágott nádast tüzelték el derék férfiak.

Szép jó napot! – szólítottam meg a több ránccal rendelkező férfit a kettő közül. – Önök szerint lehetne most korcsolyázni? Láttak ma tavon korcsolyázni embereket? – Két, kómában levő közmunkást kérdeztem meg, akik lassított felvételben piszmogtak valamivel.
Ma nem, de tegnap igen. –Erre megkocogtatja valami szurka-piszka szerszámmal a jeget, és az egy ujjnyi jeget sikerült betörnie.

Lelki szemeim előtt rögtön az ugrott be, hogy a résemig besüllyedek a jéghideg vízbe. És ma megyek Londonba. Nem hiányzik egy jó kis felfázás nekem!

Jó, visszabandukoltam a kocsimhoz, ahol pár méterrel arrébb egy szintén ütött-kopott kocsi állt. Már a megérkezésemkor is telefonált egy nap barnította férfi, de még mindig mondta a magáét. „Ejha, de sok pénze van a telefonásra.”

Megmondaná, hogy hol van itt hinta? -, kérdeztem a férfit. Nem vártam, hogy vég nélküli telefonálását befejezze.
Nem tudom, itt nincs sehol. – S mily meglepő, tovább folytatta a telefonálását.

Ebbe belenyugodtam, így tovább vártam. Szemlélődtem. Ez – kérem szépen – állatira megy. Természetesen Magdika már jócskán késett. De szép idő volt, barátkoztam a jéggel. Nem volt ezzel semmi probléma, a jelennel akkor éppen pertu viszonyban voltam. „Áh -, mondom magamban -, felhívom már Magdikát, hogy megtudjam, merre, hány lépés.”

Abban a percben lemerült persze a telefonom – helyettem is. Úgy figyeltem, mint a vadászkutya, hogy ha feltűnik a kocsijával Magdika, akkor le tudjam inteni. Mire felrémlett a nagy helyzet: ugyanis teljesen rossz irányból vártam barátnőmet. Pont az ellenkezőjéről kellett volna.

Nem feszítem a húrt, tényleg sikerült találkoznunk, és mi ketten, tipikus barnamedvék – főleg én – a jég mellett, a napsütésben kibeszéltük a férfiakat. Adtunk a pofájukra nekik.

Természetesen nem korcsolyáztunk, de a szándék megvolt. És ez a lényeg!

Utólag persze ide biggyesztek egy videómat, ahol láthatjátok, mit ki nem találok, hogy ne korcsolyázzak. (Még mindig könnyesre tudom magam nevetni saját magamon. Szerintem nektek is tetszene!)