Csak 15 percre

Aztán helyre állt a béke pár perc múlva, mindenki tovább ténykedett, ahogyan eddig. Egy óra múlva megint életre kelt a telefonom, de nem szólt bele senki sem. Azt hittem, hogy téves hívás volt vagy meggondolta magát az illető.

Rá, egy fél órára megint csöngött:

– Szia, Márk vagyok. Igazán találkozhatnánk csak 15 percre, mondjuk ebéd után.

– Már ebédeltem. Mondtam: ezen a héten nem érek rá, jövő hét elején viszont megbeszélhetünk egy időpontot – ismételtem meg saját magamat.

– Szia –, búcsúzott lemondóan a férfi.

Egy kicsit mintha a vérem felpezsdült volna, és ahogy haladtak a napok előre, egyre vidámabb lettem a várható, igen furcsa találkozástól. Eljött a hétfő, a kedd,
a szerda, de nem jelentkezett. Ő sem mozdult, senki sem.

– Nem baj – gondoltam -, ha ő nem jelentkezik, én sem fogok. Neki volt fontos, nem nekem.

Aztán jött a tavasz, a vérpezsdítő életigenlésével, és eszembe jutott a férfi. „Tényleg, felhívom, és csakugyan megtudom, mi van vele.” Igazából kíváncsi voltam rá emberileg.

Május utolsó hetében végül is összejött a nem mindennapi találkozás. Szokásunkhoz híven nehezen megegyezve a napban és órában, de végül is sikerült. Márk előbb, inkább

9-kor szeretett volna találkozni velem – később kiderült, hogy miért: mert nem ért rá ő

sem sokáig.

Több mint kellemes randevú

Otthonról indultam, gondosan felöltözve: fekete, kombiné-pántos, elasztikus, mini ruha, arra felvéve egy átlátszó, fekete muszlinszerű, mély kivágású, fekete fodor széllel,

ujjatlan felső rész. Tetejébe felhúztam egy tojáshéj színű, tört selyem, hosszított mandzsettájú, tört selyem, hosszított mandzsettájú, igen figyelemre méltó blúzt (amit hol

fel-, hol levettem) és kettő, különböző, de nagyon összeillő fekete, csipkeszerű szoknya. Több rétegben előadva magamat – szokásomhoz híven.

Késtem, mert a forgalom kritikán aluli volt. Hiába, korábban kellett volna elindulni, de mintha minden autó elém akart volna kerülni, a lámpák is mindig pont az orrom előtt

váltottak pirosra. Fel akartam hívni a másikat, hogy késni fogok. Ez csak nagy nehezen

sikerült.

Egy pillanatra megálltam a kávézó ajtajában, visszagondolva, hogy mit is mondott a

másik a találka helyéről. Néha egészen máshol jelenek meg, mint amit a randevús
partneremmel előzőleg egyeztettem, úgyhogy most is ettől féltem. De nem. Az üresen

kongó kávézóban csak ő foglalt helyet távol a bejárattól. Mikor meglátott, felpattant

és elébem sietett.

„Ez nagyon kedves” –, konstatáltam magamban. Ilyet még nem tapasztaltam tőle.

Leültem az asztalhoz.

– Kérsz reggelit? – kérdezte a férfi.

– Nem rossz ötlet, mert még nem is kajáltam -, és elfogadtam a felém nyújtott sonkás

szendvicset. Majd lazításképpen finom, gőzölgő kávét szürcsölgettünk, egymás szemét kémlelve.

– Csak egy órát érek rá, mert találkozóm van –, mondta Márk.

„Nem baj” – gondoltam, hiszen szokás szerint nekem is időre kellett tovább állnom innen.
Végig mustráltam a több éve nem látott férfit. „Semmit sem változott” – állapítottam meg.

Egy feliratos póló volt rajta és valamilyen gatya, az asztaltól nem láttam, de nem is volt

lényeg. Ám a karján és arcán úgy láttam, fogyott, pedig régebben sem volt kövér.

– Nálam ugyanaz a helyzet. Innen nem messze van randevúm az egyik ügyfelemmel.

És az egy óra pillanatoknak tűnő gyorsasággal telt el. Mi mindent nem mondtunk el

egymásnak… Annyi azonban kiderült, hogy Márk már fél éve nem dolgozott semmilyen médiánál, ami eléggé megviselte.

– Egy nővel élek együtt már évek óta, de hol összeveszünk, hol kibékülünk. Se vele, se

nélküle.

– Miért? Tulajdonképpen mi a probléma? – És közben azt gondoltam: „nagy durranás,

minden normális kapcsolat arról szól, hogy hol kibékülnek, hol pedig elküldik egymást a felek a búsba”.

– Nagyon hisztis, kellően ki tud készíteni. Hála Istennek pár hónapja megörökölte nagyanyja lakását, és most már nem vagyunk úgy

összekötve. Iszonyúan féltékeny típus. – „Mert te egyébként nem vagy az?” – folytattam a belső monológomat.

– Már pár hete külön élünk. Nagyon érik a helyzet, hogy végleg szakítunk. Voltam

egyébként két évet Ausztráliában, de nem váltak be a számításaim, aztán hazajöttem.

Akárhányszor szóba került a barátnője, én sosem kérdeztem róla semmit sem. Sem azt, hogy mi a neve, miképpen ismerkedtek meg, hogy néz ki. Semmit, de semmit nem

akartam tudni róla. Úgy gondoltam, jobb, ha ebből a tudásanyagból kimaradok.

Kevés volt az egy óra. Iszonyúan. Semmire sem volt jó, legfeljebb arra, hogy felmérjük

egymást mi, örök „ellenfelek”. A férfi megállapította rólam, igen, még mindig jól tartom

magam. Aztán mindenki ment a dolgára. Márk megadta az email címét, és úgy éreztem, egy picit beljebb jutottam az erdőbe. Bár kétségbeesésre semmi okom, hiszen a nap

sugarai még áthatolnak az összehajló ágak között.

A folytatás nem marad el…

A beköszöntőt itt olvashatjátok el!

Az 1. részt itt olvashatjátok el!

A 2. részt itt olvashatjátok el!

A 3. részt itt olvashatjátok el!

A 4. részt itt olvashatjátok el!

Az 5. részt itt olvashatjátok el!

A 6. részt itt olvashatjátok el!

A 7. részt itt olvashatod el!

A 8. részt itt olvashatod el!

A 9. részt itt olvashatod el!