Versekben álmodom

Napokon át mellkasi fájdalmakat éreztem, formálisan fájt a szívem és gyomorpanaszok léptek fel a lelki szenvedésektől. Ebbe bele lehet őrülni!

Ezen a napon kezdtem komolyan verseket írni megint. Elgördült az a hatalmas szikla a vers barlangom bejárata elől, ami édesanyám halálakor került a bejáratához. Igaz, ha nem így tettem volna, biztos, hogy a bolondok házában kötöttem volna ki.

Íme az első, tökéletes kétségbeesésről szóló versem:

Fénysugár sújtotta bagoly

Kivágódott nyikorogva egy hatalmas

Vasajtó két szárnya, s a felkavart

Porfüggönyön át bevágtázott

Fekete fénykévéből szőtt köntösében

A Fénysugár. Én értetlenül meredtem

Rá, és gyanútlanul ültem priccsemen.

Mit nekem új szelek? – majszoltam

Tovább penészes, egér rágta kenyerem.

Ám köd járta lelkem megremegett,

Tüdőm belefájdult, sötétséghez

Szokott szemem szikrákat hányt. És

A gyorsvonatra, amely átrohant életem

Állomásán, vígan felkapaszkodtam.

Amikor lelkem öblösen szétterült,

A fákat is bearanyozva, egy erős kéz

Lelökött, mondván: Menj el! S arccal

A forró sínekre zuhantam, a tenyeremről

lejött a plazúr.

Vánszorgásomnál csak lelkem

Sántítása fájt jobban. „Őrült nő”,

Tombolják a halott fák. „Úgy kell

Neked!” – üvöltötték gonoszul

Elnyújtva a megvert farkaskutyák.

„Mit akarsz asszony lánya? Csak nem

A Boldogság szivárványa hintázott át?”

„Ő volt az, igen, ő!” Mutatóujjam

Vádlón megnyúlt az égig, de az is

Megperzselte magát. Égett hús szaga

Csapott orromba, cimpáim hány-

Ingertől megrándultak, füleim kitépték

Helyükből magukat, lelkem súlya,

Lehúzott a mélybe, szám sarka

Bánatában epét hányt. Szemem

Összeszűkült, üvöltés tört ki számból,

A sakálok ijedten összefutottak,

Belenyögtek zokogásomba busafejű

Baglyaim, és macskám levetette

magát a vár fokáról.

Arra ébredtem, fuldoklom, könny-

Cseppjeim maguk alá temetnek.

Búvár Kund ébresztett fel, majd

Eltűnt csendben, és a magány

még jobban fájt.

Nekifeszültem dühödten a vasajtónak,

Belelilultak sejtjeim, fogaimat

Belepte a hideg verejték. Nem kell

Nekem a fény, mert meztelenre

Vetkőztet. Minek ez a nagy hűhó nélküled?

Öleljen inkább át a sötétség.

És láss csodát, már csak egy résnyi

Őrület kajánkodik az ajtórésen át!

Karjaim elzsibbadtak, lábikráim

Kifordultak, nyálam homokdűnét

Hizlalt, de erőfeszítésem nem volt

Hiába. Végre tovább zokoghatok

Egyes-egyedül. Hurrá!

(Érzelemrészvények 1. kötetéből, költő: Simon Mara)

Az elkövetkezendő napok és hetek a reménytelenség és a sötét kétségbeesés jegyében teltek el. Hogyan tudtam ezt túlélni? Rejtély. Egyetlen ellenszer volt: a versírás.

Előfordult, hogy naponta akár tíz verset is megírtam. Gyakran valamelyik buszon vagy miközben várakoztam – jöttömben-keltemben – jutott eszembe egy gondolat, és mire leszálltam, már meg is írtam. Nem egyszer két tárgyalás között jött rám az ihlet. Majdnem minden nap sírtam egy-két órát, főleg délután, amikor korán haza mentem. Még senki nem volt otthon, és akkor levetettem magam az ágyra és csak zokogtam.

Egyesek rendszeresen sportolnak, én sírdogáltam – hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból! Aztán valahogy feltámadtam, és mentem tárgyalni, végezni dolgomat, mint egy beprogramozott űrlény. Este pedig letisztáztam az aznapi vers-termést.

Mély fájdalommal szívemben keltem és feküdtem. Gyakran álmodtam, hogy irtó könnyedén verseket költök. Ami egyébként a valóságban is így volt, mert pillanatokon belül megszületek a sorok. Egyáltalában nem

kellett törnöm a fejem a témán a valóságban sem.

Azt álmodtam egyszer, hogy versben adok el biztosítást.

Egyedül csak a tárgyalások alatt tudtam elfeledkezni erről a „betegségtudatomról”. Azokban a szituációkban annyira koncentráltam az ügyfélre – ez a teljes fókuszálás a mai napig fennáll -, hogy minden bajomat el tudtam feledni arra az időre.

A folytatás nem marad el!

A beköszöntőt itt olvashatjátok el!

Az 1. részt itt olvashatjátok el!

A 2. részt itt olvashatjátok el!

A 3. részt itt olvashatjátok el!

A 4. részt itt olvashatjátok el!

Az 5. részt itt olvashatjátok el!

A 6. részt itt olvashatjátok el!